Ön, mint ember, nagyon értékes. Pont annyira, mint bárki más. Nem a mi dolgunk megítélni az embereket, hiszen csak homályos szemüvegen keresztül láthatunk.

Nincs értelme az összehasonlítgatásnak. A másik valamiben jobb lesz, mint mi, valamiben, meg rosszabb. Ha másvalakivel hasonlítjuk össze magunkat, ugyanígy járunk. Persze gondolhatjuk, hogy azért az mégis fontosabb, amiben mi vagyunk a jobbak, meg több olyan van. Ezt gondolva, büszkék leszünk. Vagy pont fordítva, és elveszítjük az önbizalmunkat. Ezt végiggondolva, beláthatjuk a hiábavalóságát, mégis gyakran ebbe a hibába esünk.

Inkább igyekezzünk megtalálni a saját ajándékunkat. Itt nem ruhára, könyvre, műszaki cikkre, ajándéktárgyra gondolok, hanem a lelki ajándékokra. Azokra az ajándékokra, amiket azért kaptunk, hogy azzal mások javára legyünk. Mondhatjuk tehetségnek is. Az egyiknek zenei tehetsége van, a másik szépen fest, a harmadik jól tud szervezni, a negyediknek jó a műszaki érzéke.
Sokáig lehetne ezt sorolni, sőt egy-egy embernek több ajándéka is van.
Az ajándék lényege: nem arra való, hogy büszkélkedjünk vele, hanem, hogy szolgáljunk másoknak, hogy segítsünk, hogy gyönyörködtessünk. Ajándék, tehát nem a mi érdemünk.

Ajándék, tehát illik megköszönni, akár hálaimával, akár azzal, hogy valóban használjuk. Ha az ajándékot nem használjuk, tiszteletlenség azzal szemben, akitől kaptuk.

Nem az a lényeg, hogy milyen, és mennyi ajándékot kaptunk, hanem, hogy mit kezdtünk vele.