Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy Pille nevű, huncut szemű, göndör hajú, pufók arcú angyalka. Vágyakozva tekintett le a felhők közül a zöldellő fákra, a selymes rétre, a kristálytiszta, gyémántos csillogású kis patakra, s a legfőképpen a réten szaladgáló gyerekekre, akik önfeledten játszadoztak, labdáztak, sikongattak.

A kis angyalka már régóta nézegette a gyereksereget, s szívesen cserélt volna velük… Esténként arról ábrándozott, hogy ő is ott futkos a réten, mígnem álomba szenderült…
Arra ébredt, hogy valami érdekes éri az orcáját. Kinyitva a szemét mit látott?? Egy csupa szőr valamit, aminek két nagy gomb szeme világított. Kérdőn nézett rá… – Ki vagy te? –kérdezte a szőrmókot.

– Nem is mersz meg? – én vagyok a te kis játszópajtásod, Csöppke. Vau, vau.. igazán nem szép tőled, hogy elfelejtettél… – görbült a szája széle a kutyusnak. - Tudom én, hogy beteg vagy, és sokáig aludtál, de korábban minden idődet velem töltötted… – mondta bánatosan a kis négylábú.

A kis angyal csodálkozva nézett rá. Méghogy beteg? Aludt? Együtt játszottak? Hol van ő most valójában? Ki ő? Mit keres itt? És egyáltalán, mi történt vele? Hogy került ő a felhők közül ebbe a rózsaszínű, fidres-fodros ágyacskába? Eddig csak a magasból látott ilyet. No és ki vagy mi lehet ez a négylábú az ágya mellett? Hirtelenjében nem tudta honnan, de ismerősnek vélte a szobát, ezt a négylábút is .

A kis palotapincsi, merthogy ő volt az a négylábú, mintha olvasna a lányka gondolataiban, folytatta:

– Balesetet szenvedtetek a szüleiddel, a gazdámmal. Ők sajnos meghaltak… ajajjj .. – csóválta farkát – hogy ezt tőlem kell megtudnod… de ez az igazság.. Én viszont itt vagyok veled, melletted! – ugrált boldogan az ágy körül a kiskutya.– Itt őriztem az álmodat, s vártam, felébredj végre. Gyakran megjelent egy kis angyalka az ágyad mellett.. Egy huncut szemű, göndör hajú, pufók arcú kis angyalka, s álmodozva tekintett rád a magasból. Én mindig arra kértem, hogy adja vissza az én kis gazdámat, segítsen a nagy angyalokkal együtt, hogy újra felébredjél és szaladgálhassunk a réten – hadarta egy szuszra.

– Erre emlékszek… – suttogta maga elé az angyalka, a kiskutya legnagyobb örömére. A kutyus azonban nem tudta, hogy az az angyal, akiről mesélt, itt fekszik az ágyacskában.

– És ... és … hogy hívnak engem? – kérdezte barátját a kislánnyá változott angyalka.

– Lujzikának. Lujzika vagy, az én drága kicsi gazdám, vau-vau – ugatta boldogan Csöppke, s kirohant a szobából, hogy hírül adja a ház minden kétlábú és négylábú lakójának, megtörtént a csoda, felébredt hosszú álmából a kislány.

A kislány-angyal így magára maradt. Megmozdult az ágyban, felült. Érdekesen mozogtak a karjai, lábai. Megtapogatta végtagjait. Olyan finom puha, selymes bőre volt, s hófehér fodros, csipkés hálóinget tapintott magán. Gondolkozott, mi történhetett, mikor megjelent Aranyfényű asszony, a gyermekek oltalmazója.

– Szervusz, Pille. Látom, csodálkozol, hogy kerültél ide. Mivel rövid az idő, hadd, hogy gyorsan elmondhassam. Láttuk fenn, milyen vágyakozva tekintettél a Földre, a játszadozó gyermekekre. Lujzika a szüleivel utazott ide, a nagymamájához, amikor baleset érte őket. Szülei meghaltak, ő viszont mély álomba szenderült… még bizonytalan volt, az ő sorsa mi is lesz. Te számtalanszor megjelentél itt, a kutyus imáját hallottad, s általad erősebben került hozzánk a kérés, hogy éljen még a lányka. Lujzika viszont feladta, vágyódott a szülei után. Ezért úgy gondoltuk, átveszed Lujzika szerepét. Mivel ő, azaz te elvesztetted az emlékezetedet, nem is okoz gondot a csere. Lujzika boldog most a felhők közt a szüleivel…. Te pedig kipróbálhatod, milyen idelenn a gyerekek, s majdan a felnőttek élete. A nagymamád, Kató mama, s a kiskutya, Csöppke segít majd neked beilleszkedni a földi világba…

Aranyfényű asszony elhallgatott, mert lépteket hallottak. – Jön is a nagymamád. Isten áldjon kis Pille, azaz … Lujzika…

A nagymama éppen ekkor ért a szobába. Idősebb volt már, kissé nehezen mozgott. A kertből szalajtotta fel a kiskutya. Addig ráncigálta az asszony szoknyájának sarkát, amíg az új gazdája abba nem hagyta tennivalóját.

– Ó, Istenem! Hát imám meghallgatásra talált! Visszakaptam az én drága kis unokámat! – mondta elcsukló hangon az asszony. Gyöngéd szeretettel ölelte magához Lujzikát, s szeméből máris patakzottak a könnyek a kislány kezére.

Lujzikát kellemes borzongás járta át, ismeretlen volt ez az érzés számára, s azok a vizes cseppecskék szinte égették a bőrét. Érezte magában a változást. Ettől fogva ő már nem Pille többé, hanem Lujzika. Kató mama lényéből áradt a szeretet, a fényesség, ami a kislányt a felhők fölötti világra emlékeztette. Vajon visszamehet még oda, vagy örökre itt ragad a Földön?
Ezt nem mondta a gyermekek őrzője. Azt tudta, hogy nem lesz számára egyszerű az élet, de hitte, hogy a nagymama és a kiskutya segítenek neki. Tudta, hogy nem csak boldogság, öröm, kacagás a gyerekek élete, hanem akad olykor ború is, mégis boldogan várta, hogy minél hamarabb felépüljön, s együtt szaladgálhasson a réten Csöppke társaságában a többi gyerekkel.