A kutyáim a legnagyobb arcok a világon. Mindig úgy gondoltam, egyszer, ha majd lesz kutyám, akkor az mindent fog tudni. Ül, fekszik, csettintésre némán oson a lábamnál… Az ülésig jutottunk. Két szál virslivel kb. öt perc alatt tanulták meg. Igaz, ha most azt mondom nekik „ülsz!”, és nem kapnak közvetlen utána virslit, akkor sáros tappanccsal nonfiguratív mintákat rajzolnak a pólómra. Ha leülök kint a kertben, a puli azonnal az ölemben van. Ezzel két apró probléma van. Egyrészt egész büdös, másrészt a másik annyira féltékeny lesz, hogy nem győzöm neki tolni a Xanaxos kolbászt. Ne felejtsem el megjegyezni, hogy javítva a családunkban a nemek arányát, két szuka kutyánk van. Úgy is viselkednek. Főleg piros betűs ünnepeken.

A kertünk szent élettér. Soha nem hagyták még el és ennek megfelelően úgy is őrzik azt, hogy engedély nélkül semmilyen élőlény nem tartózkodhat bent, alatta, illetve felette sem. Így ez a szabály épp úgy vonatkozik az erre járó szabadtüdejű könnyűbúvárokra, mint a vakondokra és a meggondolatlanul alacsonyan szálló madarakra egyaránt. Vakond üldözése esetén nincs az az agresszív növényfajta, ami ellen tudna állni kutyáim keresésének. Legyen az egyszikű vagy kettő, virág, bokor vagy mamutfenyő. Na és ott van a fokozott postás és kukásutálat. Vajon miből fakad? Mert hogy én nem tanítottam nekik az biztos. És nem azért mert nem volt annyi virslim. Néha elgondolkodom, hogy ha a postás elkezdene kukázni, azt még kibírná-e az idegrendszerük?

De mitől is ők a legjobb fejek? Ha véletlenül rálépek a lábukra, akkor csak addig a tizedmásodpercig foglalkoznak a problémával, amíg a fájdalom meg nem szűnik. Nem úgy, mint mi, hogy siránkozunk, meg napokig mélabúsak vagyunk. Csak okosan, tizedmásodpercig, pont még vissza nem zökken minden a rendes kerékvágásba. S bár ezer négyzetméteren élik le az életüket, mégis azt látom, hogy nem szűk nekik ez a világ. Megvannak a kedvenc helyek nyáron, télen, megvannak játékra és megvannak ürítésre. Meglepetést egyre ritkábban okoz a fűkasza. Életüket az általuk kialakított hierarchia szerint élik. A kis puli, mint boldog jobbágy, a labrador-kuvasz-egyéb kutya keverék, mint földesúr, s bizony én, mint király veszek részt ebben a rendszerben. Cáfolandó az is, hogy ez csak az élelmezésükkel kialakított függőségi viszony lenne, mert ha nem adnék semmilyen kaját, akkor is meglennének az erre járó élőlényeken. Aztán ott van a labda, vagyis annak megszerzésére érzett olthatatlan vágyuk. Miből fakadhat az a késztetés, hogy eldobjam és ők visszahozzák nekem, majd ezt a folyamatot ismételgethetjük végtelen ciklusokban?

Van még egy dolog, amire megtanítottam őket. Az én kutyáim tudnak tájat nézni. Ez abból áll, hogy kiállok az erkélyre és két oldalamra a két kutya a korlátnak kapaszkodva két lábra áll. Majd elcsendesedünk mind a hárman és én jobb és bal kezemmel egyaránt egy-egy tarkót simogatva vakargatok. Ilyenkor együtt figyeljük a vakmerő madarakat, akik merő kalandvágyból alacsonyan szállnak el a kertünk felett. Memóriába véssük a röppályát és bölcsen megjegyezzük, hogy ez esetben szerencséjük volt. Az apró neszekre oda sem bagózunk, legyen az pocok vagy a szomszéd macskája. Csak megéljük a pillanatot.