Írhatnám a hivatalos titulusát is: rajz és vizuális kultúra, de ez olyan komor. Szinte ijesztően szigorú. Biztosan nem pedagógus találta ki ezt az elnevezést.

Képünk illusztráció!

Rajzóra. Igen, így sokkal barátságosabb és jobban kifejezi, miről is szól. Semmiképp sem görcsölésről, tanulásról, meg a feleléstől, az osztályozástól való félelemről. A rajzóra az öröm forrása kell, hogy legyen. Így hiszem. Az alkotás, az elszabaduló fantázia mámorát kell, hogy érezzék a gyerekek. Hogy megtapasztalják, egy fehér papíros és cerka meg esetleg festék, színes papír mennyi lehetőség forrása.

És csak semmi aggódás a jegyek miatt. A rajz „készségtantárgy” így a nebulókat önmaguk képességeihez mérten lehet értékelni. Tehát semmi cidri az egyes, kettes vagy hármas miatt. Ez a negyvenöt perc nem a felelésről, nem az izzadásról szól.

Az élményekről. Arról, hogy a diák rácsodálkozhasson, mi mindenre képes! Meg a beszélgetésről. mert – ó mily szentségtörés – halkan még beszélgetni is lehet. Még a tanárral is. Meg mosolyogni, nevetni. Kicsit csevegni a bennünket körülvevő kisvilág fontos dolgairól, ami a diákelmét és az ifjú szíveket foglalkoztatja. Úgyis olyan ritkán van rá alkalom.

Persze vannak „elméleti” órák. Művészettörténeti korszakokat ismerünk meg. Vetítünk. Ámulunk. Gondolatokat osztunk meg egymással. Meg azt, hogy ki mit látott, hallott már a témakörben. A füzetet meg elfelejtjük. Nincs is! Engedjük, hogy szabadon hasson ránk – igen rám, a tanítóra is újra meg újra – megérintsen és érzéseket, gondolatokat gerjesszen bennünk egy-egy letűnt, ám nagyszerű korszak művészete. Nem mérgezzük kötelezően megtanulandó élvszámokkal, adatokkal a megismerés örömét. Mert nem ez a lényeg!

A lényeg, hogy befogadóvá és alkotóvá váljanak gyermekeink. Tudják értékelni mindazt a szépet a világban, amivel találkoznak. Hogy elmondhassák saját(!) gondolataikat, érzéseiket, anélkül, hogy kockáztatnák a tévedés, a megszégyenülés lehetőségét. Mert itt nem lehet tévedni.

Talán osztályozni sem kellene. Mert mindannyian másképp látjuk ezt a gyönyörű világot. És másképpen ábrázoljuk. Annyira szubjektíven.

Csak egy példa: megnéztem egy kisfiú rajzát. Egy cicát ábrázolt. Senki nem tulajdonított neki jelentőséget. Sokat kell még fejlődnie – mondták, akik látták. Én beleszerelmesedtem ebbe a rajzba. Mert nekem ez adta vissza a kisfiú lelkének és a cicának a lényegét. Ha megfeszülök, se tudok ilyen őszintén cicát rajzolni. Pontosabbat, gondosabban kidolgozottat, arányosabbat igen. De szerethetőbbet? Nem hiszem! Másoknak meg másik rajz jelenti azt, mint nekem ez.

Hát hogy lehet így osztályozni kérem? Ha én osztályozom ezt a rajzot: ötös! Ha valaki más: hármas. Kegyelemből, mert azért mégis, van az emberben érzés is…

Nehogy azzal jöjjön valaki, hogy vannak normák! Kik állították fel? Melyik művész engedné magát korlátok közé szorítani? Miért is kellene bárkit is, aki alkot, lefojtani? Még a tanítóképzőbe jártam, amikor egy bemutató órán vettem részt. A gyerekek tulipánt rajzoltak. A tanító néni kitette a mintadarabot: ilyen produktumot vár. Az egyik kislány kék tulipánt festett. Majdnem azt írtam most, hogy szerintem az életében utoljára, de remélem, nem így van! Ugyanis a tanítónő mosolyogva közölte vele, hogy kezdjen új lapot, mert kék tulipán nincs! Majdnem fölálltam, hogy igenis van! Ha ez a kislány a képzeletében megteremtette, lefestette, akkor létezik! Ülve maradtam. Csak az óra után mentem oda a kis angyalkához és lopva a fülébe súgtam: én tudom, hogy van kék tulipán. Ő meg lehajolt, benyúlt a padjába és a kezembe nyomta.

Szóval én nem támogatom az érdemjegy adását rajzból. Ha valahol, hát itt sokkal többet ér és nagyobb szükség van arra, hogy pár mondattal megbeszéljük az elkészült művet. A hangsúly a „megbeszéljük” szón van!

Persze! De valahogy el kell érni hogy "órán dolgozzon" a gyerek… Rajz órán? Dolgozzon? Egy fenét! Azt mondom, el kell érni, hogy a gyerek akarjon alkotni rajz órán! Nem lehet mindenkinél elérni? Dehogynem. Még mindig sikerült! Pedig nem éppen elit iskolában tanítottam közel harminc évet és most is hasonlóban nevelgetem a csemetéket. Persze akad olyan is - nagyon ritkán - hogy nem akarózik valamelyiküknek. Nos, ennek hátterében mindig valami nagyon jelentős lelki ok áll. Én legalábbis ezt tapasztaltam. Van köztünk olyan, aki még nem érezte úgy, hogy képtelen megmozdulni is, annyira nyomasztotta, bántotta valami a lelkét. Nincs.

Ja, hogy a gyereknek ugyan mi problémája lehet? Nagyon mélyen vívódnak, komolyan küzdenek olyan hatásokkal, érzésekkel, gondokkal, amik számunkra ugyan jelentéktelenek – mert időben már messze vagyunk ezektől – azonban számukra meghatározóak. Nem baj. ha ilyenkor tapintatosan időt adunk a gyereknek, hogy rendezze, összeszedje magát. (Nem kevés sportágban lehet időt kérni mérkőzés közben!) Aztán a következő órán – tapasztaltam – olyat alkot, hogy az ember csak néz, hogy ilyet meg hogy…?

Szóval, éljen a rajzóra! Legyen csak az öröm forrása! A nehéz, veretes tanórák között a szusszanás, a feltöltődés ideje! Éppúgy, ahogy gyermekkoromban volt...

Szentandrássy Béla