Tegnap felhívtam telefonon egy régi barátomat. Sok idő telt el azóta, hogy utoljára beszélgettünk, még több az utolsó találkozásunk óta.
Legutóbb én kerestem őt, így vártam, hogy most majd ő csörög rám. Vártam. Nem csörgött. Fájt, hogy nem. Bántott, hogy nem vagyok fontos neki, hogy nem is kíváncsi rám, holott én minden nap gondoltam rá.
Az is megfordult a fejemben, hogy talán ennyit ért a barátságunk? Úgy látszik eddig tartott. Most, hogy térben kicsit távolabb kerültünk egymástól, véget is ért?
Aztán nem bírtam tovább és tegnap este felhívtam. Az első kicsengés még jóformán be sem fejeződött, amikor beleszólt a telefonba. Jóleső érzéssel töltött el, ahogy meghallottam a hangját és az is, hogy éreztem rajta az őszinte örömöt.
Elmondta, hogy mennyire örül, hogy beszélgetünk. Azt is, hogy hiányoztam neki. Meg, hogy nem mert felhívni, keresni, mert tudja, hogy új munkám van és biztosan szörnyen elfoglalt vagyok. Nem érnék rá vele „csacsogni” a teendőim mellett.
Ismer, tudja, hogy mennyire szeretem azt, amit most csinálok. Meg mellette ott a család is. Talán ő már bele sem fér az életembe…
Beszélgettünk jó fél órán keresztül.
Megnyugodott a lelkem és most boldog vagyok. Örülök, hogy a szívemre hallgattam. Még soha nem csapott be. Vagy ha mégis, akkor sem bántam. Csöppet sem…
Na, ennyit az interneten keringő megfellebbezhetetlen okosságról, mely szerint aki nem keres, annak nem is vagy igazán fontos…
Pedig talán azért nem keres, mert lehetetlenség, hogy keressen. Esetleg bajban van, és már nem is hisz benne, hogy fontos lehet még valakinek. Lehet, hogy egy üzenettel, egy hívással szebbé teheted a napját. Az életét. És a sajátodat is…
És most ne vesztegesd az időt! Ne gondolkozz! A név előkeresése után egyszerűen csak bátran koppints rá a mobiltelefon hívógombjára!
Kövess bennünket: Facebook oldalunk
Olvasta már?
Címlapon: