A kisfiú épp csak kijárta az első osztályt. Tanító nénije nemrég nyújtotta át neki élete első bizonyítványát, amit ahogy illik, azonnal megmutatott az édesanyjának és az apukájának. Örömmel simult az ölelő, simogató karok közé. Kis szíve boldogsággal volt teli, ahogy a szeretet átjárta törékeny kis testét és gyermeki lelkét. Boldog volt, hogy örömöt szerzett a szüleinek.

Most épp a kis utcácskájukban lakó barátjától tartott hazafelé. Délelőtt vele játszott az udvaron. Fogócskáztak a kutyussal, labdáztak, homokvárat építettek. Körülötte kis vizes árkot vájtak lapátjaikkal és vödröcskéjükkel vizet hordtak bele. Élvezettel töltötték az időt saraskodással – ahogy egymás közt nevezték a vizes homok pakolgatását.

Eljött a dél és indulni kellett haza. Megígérte az anyukájának, hogy ebédre hazaér és nem szeretett volna csalódást okozni neki. A járdán haladt, ahogy tanították neki. Szökdécselt, fél lábon ugrált, egyensúlyozott a szegélykövön. Nem volt mitől tartania, az utcában alig volt forgalom. Csak az itt lakók használták az utat, ők pedig óvatosan közlekedtek.Legtöbbjüknek volt gyermeke, unokája.

Az út túloldalán pipacsmező virított, pirosra festve a szürke aszfaltcsík szegélyét. A kisfiú meglassította lépteit, azután megállt és úgy gyönyörködött a virágok szépségében. Teleszívta a tüdejét a nyár illatával. Mivel kicsi testben csak kicsi tüdőnek jut hely, így nem tudott eleget magába zárni beblőlei. Ami nem fért a mellkasába, azt a lelkébe engedte be.

- Mint valami palást! – csillant fel a szeme. – Gyönyörű piros színű palást! Épp olyan színe van, mint a szívnek! Mint anyukám szívének!

Habozás nélkül futott át az úton. Ahogy odaért a virágokhoz, meglassította lépteit. Kezével finoman cirógatta a bólogató, selymes szirmokat. Épp csak hozzájuk ért. Hogy örülne az édesanyja, ha ennyi pirosat vinne neki haza! Egy pillanatig tétovázott, majd leszakított egy szálat. Azután még egyet, majd újból egyet. Egészen addig, míg kis marka át tudta fogni a takaros kis csokrot. Akkor maga elé tartotta és belefúrta arcát a bíbor színű szirmok közé. Behunyta a szemét, úgy szívta magába az illatot. Elképzelte, amint az édesanyja ugyan így emeli orrához a csodaszép ajándékot.
Szétnézett az úton, mielőtt visszaszaladt volna a járdára. Innét még tíz perc, amíg hazaér. Vidáman indult tovább. Kis dalocskát dúdolt.

„Ingó-bingó rózsaszál szépen felöltözik,
liliom rózsába meg is törölközik.”

Dalolt a lelke is. Véget ért az ének, hát folytatta egy másikkal.

„Zúgja az erdő, susogja a szellő.
Üzenik az ágak, lombok:
légy te mindig nagyon boldog,
Édesanyám!„

Az utolsó sornál picit halkabb lett a hangja. Észrevette, hogy néhány szirom a járdára hullott az úton. Nem értette. Még csak most szakította le… Míg ezt átgondolta, újabb szirmok keltek útra, s pihentek meg a forró betoncsíkon.
Megszaporázta lépteit. Újabb szirmok pottyantak a földre.

Sietnem kell, mielőbb vízbe kell tenni őket, különben meghalnak – állapította meg. Kis szíve hevesen dobogott a gondolattól, hogy nem tud tökéletes csokrot átnyújtani szeretett édesanyjának. Szaladni kezdett. Futás közben a levegő cirógatta az arcát. Sajnos a fátyolszerű szirmokból is lesimogatott jó néhányat.

Megállt. Az arca a pipacsok színével versengett. Gyöngyözött a homloka. Ahogy megtörölte, a karjára, arcára tapadtak a hűtlen kis szirmocskák. Gondolkodott. Nem szaladhat, mert a szél csupaszra cibálja a kezében a kis vadvirág csokrot. Lassan sem mehet, mert akkor meg magától hullik le mind.
Mit tegyen?
Indult tovább. Óvatos, sietős léptekkel. Minden egyes elvesztett szirom, mintha az édesanyja örömét lopta volna meg. Végre a kapujuk előtt állt. A zöld szárak vége itt – ott piroslott még. Megremegett a szíve. Csak legalább ezeket átadhassa. Akkor látni fogja anya, milyen szép is volt a csokor, amit szedett neki. Akkor tudni fogja, mennyire szereti.

A bejárati ajtóban már ott állt az anyukája. Ő pedig nyújtotta felé a kezét. Benne a lekopaszodott bokrétát. Egyetlen árva kis szirom maradt még. Egyetlen pihekönnyű kis piros szirmocska libegett még emlékeztetőül a nyári szellőben. Aztán ellebbent az is.
Édesanyja utánakapott. Ujjai közé fogta óvatosan. Megcsókolta. Majd leguggolt és a csók ikertestvérével a kisfiú homlokára forrasztotta. Két kezébe fogta kis arcát, közben hüvelyk ujjaival gyöngéden letörölte fia szeméről a könnyeket.

- Ez volt a legszebb csokor életemben, amit kaptam – suttogta a fülébe komolyan és szorosan magához ölelte.

A nap pedig sütött rájuk, úgy gyönyörködött végtelen szeretetükben. Aztán mint aki álomból ébred, megrázta magát, oldalba bökte cimboráját, az időt, hogy szíveskedne talán ő is tovább indulni…

Persze csak óvatosan, mert ilyen csodálatos dolgok nem minden nap történnek az életben.

Vagy mégis?