Pokoli nap lehetett, barátaim mesélték - Édesapám hívott telefonon azon pillanatban... nem éltem Ózdon akkor.
Kérdezte hallom-e? Nem tudtam válaszolni...
Barátok... Életük örök részévé vált a munkájuk...
Ózdon. 1990. március 3-án a reggeli órákban hidrogénrobbanás történt a folyamatos acélöntőműben.
Ők tizenhárman Ózd végtelen mementói lettek.
Lőkös György (lakatos, 33 éves),
Tugyi László (áthúzó kocsikezelő, 40 éves),
Tóth Tamás (szálöntő, 37 éves),
Nyíri Péter (üstkemence kezelő, 27éves),
Németh Károly (szálöntő, 28 éves),
Pomázi Lajos (villanyszerelő, 45 éves),
Deme Barnabás (lakatos csoportvezető, 39 éves),
Oláh Antal (szálöntő, 33 éves),
Serfőző Miklós (villanyszerelő, 19 éves),
Barta Béla (lakatos, 40 éves),
Farkas István (üstkemence kezelő, 24 éves),
Kormos Géza (szálöntő, 43 éves),
Kokk György (villanyszerelő, 39 éves)
Miért most írom ezen gondolataim?
A város és az ország az emberi érdektelenség szélére sodródott... A politika agymosott szörnyetege lengi be a lelkeket.
Látom és nem értem... sok érzelem mi megfogalmazódik bennem:
Azért veszítették életük, hogy most ezt a végtelen pusztulást és nihilizmust lássák?
Kik vagyunk?
Ma hol van a megértés segítsége mikor bajban a "másik"... figyelünk egymásra és az idióta politika mellett tudunk még?
Embernek lenni?
Ök meghaltak a munkájukért és egymásért... szorítva egymást... tanulni kéne végre már...
Kövess bennünket: Facebook oldalunk
Olvasta már?
Címlapon: