„Mesél. Tolulnak elő belőle a gondolatok, az érzések egymás után. Rendezetten, logikusan. Fegyelmezetten. Nem kapkod ide – oda.” Szentandrássy Béla beszélgetése Soós Lajossal...

A Hotel Ózdba (majdnem azt írtam, hogy a Kohász Szállóba, de az már régen volt) igyekszem, Soós Lajoshoz, a lassan már hagyományossá váló eszmecserénkre, ahol rendre megvitatjuk kisvilágunk nagy dolgait. Aki nem tudná, Lajos a Budó SE vezetője. Na kérem, ez ugye most nem sokat mon? De ha az ismertebb nevét ide írom, akkor mindjárt fog: Pitt Bull Team. Na ugye! Így már képben vagyunk!

Kis robogómmal közvetlenül a hotel terasza előtt parkolok. Lajos már odabent vár rám. Amint meglát, azonnal üdvözöl egy intéssel, Mire az asztalhoz érek, a tőle megszokott szívélyességgel, mi több, barátsággal köszönt. Ahogy föláll a székéről, mintha egy ógörög bronzszobor tornyosulna előttem.

Kezet rázunk. Emlékszem, amikor először találkoztunk, ugyan ilyen barátságos mosollyal nyújtotta felém jobbját. Én meg felkészültem rá, hogy a következő pillanatban majd satuszerű kézszorítás nyomán egymásba préselődnek az ujjaim. Meglepetésemre normális parolázás lett a dologból, megerősítve azt a tényt, hogy az igazán erős emberek mentálisan is acélosak, nem szükséges lépten-nyomon erődemonstrációt tartaniuk.

Már jövetelem előtt kikérte az üdítőt és a kapuccinót. Mert bízik bennem és tudta, hogy nem fogok késni. A felszolgáló kislány kedves mosollyal helyezi elénk a rendelést. Amíg pakol, titkon az órámra pillantok. Délután hat óra. Tehát pontosan érkeztem, Lajost azonban nem lehet megelőzni. Inkább pár perccel előbb érkezik, hogy elkerülje azt, hogy várni kelljen rá. A pontosság királyi erény és nagyra értékelem.

Elvész a tenyerében az üdítős üveg, ahogy tölt magának. Kortyol én meg szürcsölöm a forró kapuccinót. Közben apróságokról beszélgetünk.

Egy napbarnított erőgép és egy kopasz, sokdioptriás szemüveget viselő, hivatalnok kinézetű madár egy asztalnál. Elsőre semmi közös nincs a két emberben. Aztán ha valaki belehallgat a beszélgetésünkbe, akkor rájön, hogy mégis. A szokásos témáktól – sport, család, nyaralás – lassan a gyermekek felé terelődik a beszélgetés. (Valahogy mindig oda jutunk, bárhonnan is indul az eszmecsere.)

És ez az a pont, ahol Lajos metamorfózisa megtörténik. Szemei csillognak, arca kigyúl, ahogy tanítványairól beszél. Mintha nem is ugyanaz az az acélos tekintetű, százegynéhány kilós csupa izom „harcos” lenne, aki volt még egy perccel ezelőtt, hanem egy jóságos tanító bácsi.

Mesél. Tolulnak elő belőle a gondolatok, az érzések egymás után. Rendezetten, logikusan. Fegyelmezetten. Nem kapkod ide – oda. Közben odafigyel rám is. Látszik a szemén, nem csak megvárja, hogy befejezzem a mondandómat, figyel is arra, amit mondok. Nem sok beszélgető partner képes erre. Legtöbben, míg a másik beszél, már a saját gondolataikat rendezgetik. Ő nem. Türelmesen figyel és megfontolja, amit hall. Lám, erre is jó a sport.

Elmeséli, hogy a nyolcvanas évek legvégén tartott először edzést a gyerekeknek, akik megkeresték, azzal, hogy ugyan foglalkozna–e velük? Merthogy unják a lődörgést, szívesen dolgoznának a keze alatt. Nem sokat kellett unszolniuk a mestert. Igent mondott és hamarosan negyven – ötven főnek vezényelt foglalkozásokat. Itt Ózdon, iskolai tornateremben. Ja és ingyen, hiszen zömmel hátrányos helyzetű fiatalokról van szó.

- Nem volna bőr a képemen pénzt kérni tőlük, hiszen ezeknek a családoknak alig van valamijük – fűzi hozzá magyarázatként.

Ahogy küzdősportok esetében már lenni szokott, naná, hogy azonnal megtalálták Lajost a vészmadarak. „Minek tanítod őket?” „Ellenünk fordulnak majd!” „Csak rabláshoz kell nekik!” És Lajos mindannyiszor szelíden, türelmesen elmagyarázta, hogy a sport igenis kitörési pont lehet ezeknek a gyerekeknek. A sikerek önbizalmat adhatnak nekik. Önbecsülést. És ha valaki már becsüli valamire magát, akkor nem mindegy neki, hogy néznek rá, mit mondanak róla az emberek. Ezért igyekszik majd úgy élni, hogy abban ne legyen hiba. És ez már valami!

Ennél a mondatnál kortyol egy aprót az italából. Nem szomjas. Inkább csak ad magának fél percet, hogy higgadtan folytathassa. Látom rajta, hogy a hajdani küzdelem, amit folytatott – és ma is folytat – az egyesülete létjogosultságáért, hogy bebizonyítsa, értelme van annak, amit csinál, még ma is hat az érzelmeire.

Aztán nekem lett igazam – folytatja szemmel láthatóan felvillanyozódva. A napirend szerinti, életnek, a kemény edzéseknek, az önfegyelem gyakorlásának hamarosan más területen is hozadéka lett. A srácok tanulmányi eredménye javult a suliban és a magaviseletükkel sem volt semmi probléma. Tanulmányi versenyeken indultak, iskolai rendezvényeken, tehetségkutató versenyeken szerepeltek verssel, dallal, prózával, tánccal, és még lehetne sorolni hosszan... Szüleik pedig ámultak, milyen pozitív változáson mentek keresztül csemetéik. Megerősödtek fizikálisan és – ami talán ennél is fontosabb - mentálisan is.

- Mert minden mindennel összefügg! – teszi hozzá. Igaza van.

A könny- és izzadtságcseppek édes gyümölcsöt teremtek. Jöttek az eredmények is a rengeteg munkának köszönhetően. Magyar bajnoki címek, Világkupa győzelmek, különböző rangos tornákon a dobogó valamelyik foka. Sokszor a legmagasabb. Mindez kőkemény ellenfelekkel szemben.

Ennek köszönhetően felfigyelt rájuk a sajtó. Ez sem kis dolog, hiszen Ózdról vagy rosszat, vagy semmit a legtöbb médiumban az irányelv. De ekkora sikereknek már hírértéke volt így is. Újságcikkek, stúdióbeszélgetések, kisfilmek mutatták be az egyesület munkáját. Picit ellensúlyozva, árnyalva a városunkról kialakult negatív előítéletet.

Persze akadt olyan „fióka” is, akit Lajos maga küldött el a csapatból, mert visszaélt a megszerzett tudással. Két fiatalember járt eddig így. Elhanyagolható ahhoz képest, mennyi növendék fordult már meg a keze alatt, akikből nem egy Putnokra jár középiskolába „rendvédelmire”. Van, aki rendőr lett, felügyelő, vagy éppen a TEK, meg a francia idegenlégió sorait erősíti. A Városi Rendészet tagjai közt is találunk a Pitt Bull Team Ózd csapatából. Mindannyian sikerrel beilleszkedtek a társadalomba vagy épp végzik az ehhez szükséges tanulmányaikat.

Megkeményednek a vonásai, amikor arról kérdezem, hogy támogatja-e a város? Elismerik-e a munkásságát, tanítványai sikereit.

Kért támogatást. Egyszer. Annak idején annyi szépet ígért a városért „éjtnappallátévő” polgármester, mielőtt megválasztották. Hitt neki. Egyszer kereste, hogy akkor eljött a tevőleges cselekvés ideje. El sem jutott hozzá. Soha többet nem próbálkozott. Gúnyosan utasították el. Pedig bízott bennük. Cserébe megkapta, hogy „mondvacsinált egyesületet” (!) vezet.

Pedig nagyon kellene a támogatás a várostól. De többet nem kér. Idézi Nagy Lászlót: „adjon az Isten fényeket, temetők helyett életet - nekem a kérés nagy szégyen, adjon úgyis, ha nem kérem.”

Pedig elkelne a segítség, mert a Bolyky suliban nem adják ingyen a tornatermet. Máshol sem, kiszorultak az iskolából, pedig csak helyet kért a várostól. Nem kapott. Jelenleg a Sportcsarnokban szorítottak nekik egy zugot. Az étteremben! Oda húzódnak, annak a kövezetén (!) gyakorolnak, ha az eső, a fagy beszorítja őket fedél alá. Egyébként meg kint, Isten szabad ege alatt parkokban, romos épületek tövében tartják az edzéseket.

Vajon mennyi magyar bajnokságot, és világ kupát szükségeltetik nyerniük, hogy végre elismerjék a város vezetői azt az erőfeszítést, amit Lajos tesz a fiatalokért, akik többnyire mélyről jönnek, és minden nap kőkeményen dolgoznak. Ózd városáért állnak ki a versenyeken. Szó szerint megküzdenek a sikerért.

Szerencsére az ózdi vállalkozók meg úgy gondolják, hogy segítenek. Kérés nélkül is adnak. Így valósulhat meg immár harmadik alkalommal az országos Spartan Kupa a Sportcsarnokban. Ennek a támogatásnak köszönhetően utazhatnak fiataljaink rangos megmérettetésekre, hogy újabb és újabb sikereket érjenek el, hogy dicsőséget szerezzenek városunknak.

Kérdésemre, hogy kik támogatják, röviden, egyszerűen válaszol: sokan. Rövid hallgatás után úgy dönt, hogy mégis mond néhány nevet. Azokét, akik rendszeresen segítik. Dancsok Tamás, Eke István, Haklik Ferenc. Nélkülük ellehetetlenülne az egyesület munkája.

Még egyszer rákérdezek, mert számomra hihetetlen:
- A város nem támogatja az egyesületet?
- Nem. Hogy hol akadt el ez a dolog, már mindegy. Oda kellene figyelniük jobban a valós dolgokra, a valós sikerekre. Nem teszik.
- Biztosan a szélkerekekkel vannak elfoglalva, meg a háztetőn termelt zöldségek hozamának növekedését ellenőrzik… - fűzi még hozzá keserű iróniával.

- De erkölcsi elismerésből jut ugye… - próbálok azért valami jót kihozni ebből.

- Tudod, hogy évről-évre megrendezik a sportgálát, az Ózd Sportolója díjátadó gálát. Idén sem hangzott el a nevünk. Meghívást sem kaptunk. A világbajnokságokat, világkupákat, kis világbajnokságokat, magyar bajnokságokat nem értékelték annyira, hogy valakinek feltűnjön „ott fönn” hogy hiányzunk a listáról.

- Vicc! – teszi hozzá és most tényleg keserű a hangja.

Igazából erre nem tudok mit mondani. Persze kérdezhetném, hogy miért nem jelentkeztek be, de ez annyira méltatlan lenne. Biztosan volt/van a gálának felelőse. Hát odafigyelhetett volna, ellenőrizhette volna, nem maradt-e ki valaki véletlenül. Szándékosságot nem is feltételezek.

Hallgatunk. Megállapítom, hogy milyen gyorsan szalad az idő és nekem hétre anyámnál kell lennem. Forró a nyár és a fiatal tuják nem jutnak elég vízhez. Táplálni, segíteni kell őket, hogy erőre kapjanak. Később aztán, mikor megerősödnek, kibírnak mindent. És megszolgálják a törődést. Védenek majd a napsütéstől, a kíváncsiskodó szemektől. Mert minden megtérül egyszer!