A Digitális Erőműben vagyok. Mizerák István fotóművész 75 éves lenne és ebből az alkalomból lányai hetvenöt általa készített fotót állítottak ki a hozzá méltó környezetben. Úgy is mondhatjuk, hogy az ózdi művész ilyen módon visszatért valaha készített munkái színhelyére.
Elidőzök egy-egy fotója előtt. Mind olyan képek, amelyek előtt nem lehet csak úgy végigsétálni, sem beszélgetni, pláne nem csupán odapillantani.
Hagyok időt magamnak, hogy beléphessek a képbe, így részesévé válok egy letűnt világnak, amit eddig csak elképzeltem, láttam színes képeken, de igazából nem értettem. Most, fekete-fehérben megértek mindent. Mert készítője képes volt úgy megörökíteni a pillanatot, hogy egyúttal elmondja a hozzá kapcsolódó, síkká redukált, mozdulatlanná dermedt történet minden részletét. Ami a csodálatos, hogy nemcsak az akkor és ott jelenlévőknek, hanem egyszerűen és világosan, nekünk is, akik évtizedekkel később láthatjuk őket.
Varázslat? Nem! Dehogy! Nagyon is emberi hozzáértés, szerelem, elhivatottság, aminek nyomán életre kelnek a tárlaton az ózdi gyár egykor volt mindennapjai. Zajok, sistergő gőzfelhők, nekilóduló acélkerekek tompa nyikkanása, föld nyögése, vas fröccsenése, szerszámok pendülése. Kérges tenyérbe köpött nekiveselkedés, újságpapírba bugyolált zsíros deszka, asszonyok féltő tekintete. Mindegyik fotó egy-egy kerek történet.
„A lényeget fogta meg minden pillanatból, minden helyzetből és minden megmozdulásából a dolgozóknak, a gyárnak… és most itt van velünk újra e falak között, melyek őrzik annak a kornak az illatát” – ahogy Riz Gábor országgyűlési képviselő úr mondta köszöntőjében.
Megható volt, ahogy Mizerák István lányai bemutatták a kiállítást. Szeretettel, gonddal és hozzáértéssel ápolják édesapjuk hagyatékát. Hetvenöt év, hetvenöt kép. Nehéz volt kiválasztani a fotókat? Egészen biztosan! Ha még egyszer válogatni kellene, megint ezeket vennék kézbe? Lehet hogy igen, lehet, hogy nem. Nem mindegy? A kincses ládába ha vakon nyúl bele az ember, akkor is csupa értékes darabot húz elő belőle.
Azért persze hogy nem mindegy. Csupa szívhez szóló, emberi sorsot bemutató kép tárul elénk a kisebbik lány munkája nyomán. Szép és felettébb emberi, testvéri gesztus volt nővére részéről, ahogy elmondta, húga önállóan szervezte mindezt édesapjuk születésének hetvenötödik évfordulója alkalmából.
Jutott mindenkinek, aki részt vett a megnyitón, egy szelet a tortából, szeretetből, élményekből. Akik majd később látogatnak el ide, a Digitális Erőműbe, hogy találkozzanak Mizerák István fotóművész alkotásaival, azokkal távollétükben is osztoznak a lányok mindabban, ami örökségüket képezi.
Mi pedig hálával és köszönettel tartozunk azért, hogy megajándékoztak bennünket, itt élőket a lehetőséggel, hogy a képek előtt állva gyönyörködhessünk. Elgondolkodhassunk. Hitet merítsünk belőlük.
Kövess bennünket: Facebook oldalunk
Olvasta már?
Címlapon: