Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy kis feketerigó.

A kisrigó egy csodaszép napsütötte tavaszi napon, testvérei közül elsőként törte fel szűknek érzett otthona falait. Ahogy fejecskéjét kidugta, boldogan szippantotta be a tavasz illatát, s már ekkor érezte, hogy valami nagy dologra hivatott, valami különleges sorsot szánnak neki az angyalok.
Testvéreihez képest sokkal gyorsabban fejlődött, erősödött, hamarabb növesztett gyönyörű, éjfekete tollakat, s korábban próbálgatta hallatni hangját.

Napról napra egyre szebben szólt éneke. Rigó mama is elcsodálkozott, s rigópapa is ámulattal hallgatta fiókáját.

Foto:

– Olyan csengő hangú ez a kis legény, s olyan szépen trillázik! Ha így folytatja, még engem is túlszárnyal. Nevezzük el Tilinkónak! – mondta rigópapa.
– Találó név – bólogatott hozzá rigómama. – Ragyogó tehetség a fiókánk! Büszkék lehetünk rá!

A fióka idejének legnagyobb részét gyakorlással töltötte. Hangja egyre fényesebben csengett, trillái egyre változatosabban, cifrábban szóltak. Bárhol is énekelt, fuvolázott, mindenki megállt, s megigézve hallgatta csodás dalait, elfeledve bánatát, betegségét, bosszúsgát. Tilinkó csodálatos hangja elvarázsolta őket, s mire énekét is befejezte, a hallgatói lelkébe békesség, öröm, szeretet, hála költözött. Érezte, ez az ő útja, békét és szeretetet hozni a Földre.

Foto:

Eljött aztán a nap, mikor el kellett válnia szüleitől. Rigómama és rigópapa kissé szomorkásan búcsúztak fiókájuktól, de tudták, hogy ez a világ rendje. A fiókáknak egyszer ki kell repülniük a családi fészekből, hogy aztán majd ők is saját fészket építsenek.

Tilinkó is tudta ezt, mégis kissé félelemmel tekintett a jövőbe. Hogyan fog megállni a saját lábán? Miként fog gondoskodni magáról? Minduntalan ez járt a kobakjában.
Élete kissé zaklatott lett, kevesebb ideje jutott az éneklésre. Közben folyton azt érezte, lemarad valamiről. Állandóan egy belső tűz fűtötte, az éneklés, és minden más másodrendű lett számára. Csak gyakorolt, csak gyakorolt, csak gyakorolt. Ez bizony bajba is sodorta, mert annyira belefeledkezett a trillázásba, hogy az élelemszerzésről is elfeledkezett. Éhes kis gyomra azonban nem, csak korgott és korgott, jelezte, hogy ideje lenne magával is törődnie. Tilinkó a rövidebb utat választva a madaraktól csente el az ennivalót, de azok amint észrevették, jól megcsipkedték, s elkergették.

Foto:

A kis feketerigó egy időre elbujdosott, s elhallgatott, nem szárnyalt már éneke, egyre búskomorabbá vált. Lógó csőrrel ugrándozott, repkedett a világban, mígnem egyszer, szülőföldjétől jóval távolabbra kerülve, megpillantott egy feketerigó lányt.

– Tilinkó vagyok – mutatkozott be illedelmesen.
– Tollaska – felelte kissé félszegen a rigólány.

Foto:

Ettől kezdve Tilinkó leste az alkalmat, hogy újra és újra láthassa Tollaskát, akinek gyönyörű szemei megbabonázták, s bizony beléhabarodott.

A rigólány is örömmel töltötte napjait a rigófiúval. Hamarosan úgy érezték, ők már együvé tartoznak, és közös fészekrakásban is megállapodtak.
Tilinkót az a vágy fűtötte, hogy amire csak képes, mindent megadjon párjának.

Titokban ismét megpróbálkozott az énekléssel. Amit egyszer kis Tilinkó megtanult, azt a nagy Tilinkó sem feledheti el, annak most is sikerülnie kell.
Távoli helyeket kutatott fel, hogy Tollaska nehogy meghallja énekét, mert meglepetésnek szánta. Trilláit hol Tódor, a csiga, hol Ludmilla, a fülemüle, hol Gedeon, a piros csizmás gólya dicsérte.

Egyre bátrabbá vált, és túltette magát a múlt emlékein. Tollaska mellett rálelt a biztonságra is, élete új célt, új értelmet nyert. Már nem elégedett meg a titokban való énekléssel. Sürgető vágyat érzett, hogy trilláit párja is, és a többi állat, valamint az emberek is hallják. Szerette volna eljuttatni a Föld lakóinak gyógyító trilláival a béke és szeretet üzenetét.
Új, nagyszabású terveket szőtt, miközben már fiókái születését várták párjával

Foto:

Tilinkó óriási boldogságot érzett, mikor a kis tojáskák repedezni kezdtek, majd kidugták fejecskéiket a csemetéik. Boldogan ölelte szárnyaival Tollaskát, s vidám trillákkal adta hírül a világnak mennyei boldogságukat. Párja meglepetten és meghatottan hallgatta az újdonsült rigópapa énekét.
Örömük, boldogságuk határtalan lett.
Tilinkó ettől kezdve még nagyobb lendülettel folytatta az éneklést. Tapasztaltabb lévén már mindenre jutott ideje, megállta helyét az Életben szülőként, társként, s énekesként is.

Azon fáradozott, hogy fényt, szeretetet és boldogságot vigyen az őt hallgatók szívébe, megnyugvást, békességet leljenek, erőre kapjanak az elesettek, és megcsillanjon előttük az új élet lehetősége, ehhez pedig a kezdő lépéseket is képesek legyenek megtenni. Szerette volna azt is elérni, hogy trillái nyomán felidézzék magukban, és mindig észben tartsák, honnan jöttek, s hová térnek majdan vissza, és a közte lévő időt is hasonló boldogságban, szeretetben éljék. Természetesen trillázott azért is, hogy párja és fiókái életét is szebbé varázsolja.

Tilinkó éneke a szívekkel varázsolt és varázsol még ma is. Te is hallhatod….
Csak nyisd ki a füled, de leginkább a lelked…



A rajzokat készítette Szabó Mária és Bari Donatella, az Arlói Széchényi István Általános Iskola diákjai.