Bízom benne, még szebb is lehet.
Közel az ötvenhez az ember már számot vet életével. Végigpergeti életének főbb eseményeit, s rájön, mit csinált volna másképp, hol választott volna másik utat. Nem véli hibának, amit választott, hiszen adott helyzetben csak jól döntünk, bár lehet, hogy éppen azt a döntést úgy hoztuk meg, hogy nem hallottuk meg a bennünk lévő isteni hangocskát, nem figyeltünk kellően az iránytűre. Persze az is lehet, hogy éppen az a döntés szükségeltetett, hogy általa megtapasztaljuk, ami fejlődésünk, életünk menetéhez kellett.
Éljük naponta szerepeinket. A kislányból serdülő, ifjú nő, majd anya, érett nő és nagymama lesz. Letesszük egyiket, s egy másik szituációban magunkra vesszük a másik szerepet. A nő könnyen átvált a nőből anyává, majd szakácsnővé, s ha szükséges gyógyítóvá lép elő, sőt varázslóvá, mikor csemetéje bibijeit, horzsolásait, ütéseket kell orvosolni. Az anyai puszi varázserővel bírva meggyógyítja pillanatokon belül mindezt, s elmulasztja a fájdalmat.. (Érdekes, hogy mire felnövünk, ezt a varázslatot, már nem hisszük...)
Az élet szép…
Naponta tartalmaz újabb és újabb csodákat. És naponta felvetődik a kérdés bennünk, mi lett volna, ha???
Ez a „ha” gyakorta beárnyékolja életünket, pedig a múlt már elmúlt. Ami történt velünk, akkori döntésünk eredménye, és mint utólag kiderül, gyakran éppen arra volt szükségünk. Az tartogatott valamit számunkra: egy leckét, egy megtapasztalást, egy érzés megélését. Ha valamilyen tulajdonságnak híján vagyunk, valamiben gyengének tűnünk, addig kerülünk olyan helyzetbe, amíg kezelni nem tudjuk. Amiben gyengék voltunk, abban leszünk erősek... Minden élethelyzet tartogat számunkra fontosat, egy üzenetet, amit meg kell hallanunk, észre kell vennünk, csak kellő alázattal kell fordulni az elénk kerülő események, élethelyzetek felé.
A kapcsolatok sem véletlenek. Visszatekintve életünkre, rá kell, jönni, hogy mindig magasabb szintre jutottunk. Mintha egy képzeletbeli létrán lépkednénk felfelé, néha 5-6 fokot ugrunk fel, aztán az is előfordul, hogy visszaesünk néhány fokot, s lehet, hogy huzamosabb ideig tartózkodunk egy fokon, sőt, áll is mellettünk valaki. Nem lehet kihagyni egy fokot sem, mert a tapasztalásokra szükségünk van. Ha hirtelen sokat haladunk felfelé, nem szerencsés. Időt kell hagyni, hogy gyors fejlődésünket úgymond feldolgozhassuk, megemészthessük.
Az emberi kapcsolatokért legyünk hálásak. Mindig az ÉN vonzza be a másik ÉN-t, mert üzenete van számunkra, tanulnunk kell tőle. A másik segít önmagunk feltérképezésében, hiszen a vele való kapcsolatban, kommunikációban nekem viselkednem kell, reagálnom kell. Éppen ezért olyan oldalammal ismerkedhetek meg, ami addig rejtve maradt előttem. Amit a másik kivált belőlem, azért csak hálás lehetek. Felszínre kerülnek olyan érzések, amelyekkel dolgoznom kell. Tükör a másik.
Az élet szép…
Lehet, ott és akkor, a múltban, nem így éreztem, utólag végignézve a történéseket azonban csodás láncolatot fedezhetünk fel. Az emberi kapcsolatokban alakultam azzá, ami most vagyok, olyanná, amilyen éppen vagyok. Csiszolódtam, mint a gyémánt. A tapasztalat bölcsebbé tesz, s elsősorban a saját tapasztalás, amit az egyes szerepekben megéltem a majd fél évszázad alatt. (Hú, milyen sok ezt így kimondani… – közel az ötvenhez.. kellemesebben hangzik.)
A fiatalság heve elcsitul mostanra, s átadja magát a békés, türelmes cselekvésnek, az átgondolt, s megfontolt gondolatoknak, cselekedeteknek. A tapasztalatok birtokában könnyebben hozunk döntéseket. A gyermekeink, akik kisgyerekként többnyire szinte vakon bíztak bennünk, elhitték, amit mondtunk, tudták, hogy az anyai puszi varázserővel bír, lassanként, immár felnőve.. újra elhiszik a csodát.. Miért? Mert lelkük szomjúzza a biztonságot, bizonyosságot, s a szülő, az anya, továbbra is biztos pont az életükben.
Az anyák szerepe éppen ezért óriási felelősséggel jár. Ez a legnehezebb és egyben leghálátlanabbnak tűnő szerep is. Számtalanszor meg kell halni közben, el kell tűrni, hogy a gyermekünk belénk taposson, eltiporjon, mert ez kell neki, hogy felemelkedhessen, ez kell, hogy képes legyen elszakadni a családi tűzhely mellől. Ahogy a mesében is útnak indul a kis királyfi vagy a szegény legény szerencsét próbálni, a gyermek is útra kél. Neki is szerencsét kell próbálni, fel kell derítenie sötét és világos oldalait, meg kell tanulnia, hogy döntések következménnyel járnak, s értük vállalni kell a felelősséget. Meg kell küzdeniük félelmeikkel, meg kell tanulniuk küzdeni, akarni, nemes szívvel tenni és cselekedni. Ahhoz, hogy önmagát feltérképezze, felépítse, majd lerombolja, hogy aztán ismét felépíthesse, bizony útra kell kelnie. A szülő, leginkább az anya szerepe ekkor csak annyi marad, hogy biztosítsa, bízik benne, lelkiekben támogatja.
Ha fejlődés útját végigjárta az ember fia vagy lánya, éretté válik a magasabb világba kerülni. Az anya és a szülői ház továbbra is a biztos pont marad, mert kell egy hely, ahová vissza lehet térni.
***
A szerepekben számtalanszor elbukik az ember. Úgy érzi, rossz nő, rossz feleség, rossz anya…
Ez a belső hitrendszeren alapuló feltevés, amit a környezetünk sugallta hit alakít ki bennünk. Miért hitetik el velünk? Mert hagyjuk!! Hagyjuk magunkat eltiporni, miközben csak azon kellene elgondolkozni, miért kapjuk ezt az élethelyzetet? Mit kellene változtatni? A kicsi gyerek folyton tágítja énjének határát, megtapasztalja, meddig mehet el. Résen kell lenni, határozottan tudni kell nemet mondani, álljt parancsolni. Kellenek a korlátok, mert ez ad biztonságot. Ez a folyamat a fejlődés velejárója, a helyes mederben maradást viszont segíti az anya, a felnőtt. Tanítani, nevelni kell, s főként szeretni. No, nem majomszeretettel, mindent ráhagyva a gyermekre, mert az nem a javát szolgálja. Következetesen, határozottan kell szeretni, s engedni olykor, hogy megtapasztalja döntésének káros hatását is.
Megtapossák az embert a szerepekben, ha hagyja magát, s utólag rá is jön, bizony nem a másik a hibás miatta, hanem a saját énje: mert hagyta, hogy megalázzák, kihasználják, megsértsék.
Az ember igényli az elismerést. Kell, hogy elismerje a nőt a férfi, a férj a feleségét, az anya a lányát, a főnök a beosztottját, gyermek az anyját… (s fordítva is).
Az élet szép …
Romokba dőlhet az ember élete, s nem érzi, hogy az élet szép lenne… DE! Ki tehet róla??? Egyedül és kizárólag Ő! Az ÉN, az egyén a felelős a mások vele szemben tanúsított viselkedésért.
Aki megtaposva érezte magát a családon belül testvérként, gyerekként, anyaként, s majdan nőként, társként, munkahelyén beosztottként, akivel környezete elhitette értéktelenségét, az mindezért szörnyű dühöt érezhetett. Az évek múlásával aztán rájön az ember, hogy azt az energiát, amit a sebek nyalogatásával töltött, a másokra hárítással, azt bizony szerencsésebb lett volna a változásra, változtatásra fordítani. Visszatekintve kiderülhet, hogy egy erős „fenéken billentés”, s az ezt követő számvetés, nyitott szem és nyitott fül kellett ahhoz, hogy átértékelje az addigi életét.
A változást pedig kizárólag önmagán kell kezdenie az embernek, mert ha saját hozzáállásán változtat, mások viszonyulása is változni fog. Azt is el kell fogadni persze, hogy az emberek annak a bizonyos létrának lentebb vagy fentebb lévő fokán állnak, esetleg páran ugyanott tartózkodnak, vagyis a szellemi érettség, az önismeret más és más stádiumát képviselik. Éppen ezért viselkednek így vagy úgy. Ha nyitott szemmel és füllel jár az ember, megleli azokat a társakat, akikkel együtt kell tennie, ill. a máshol állókkal való kapcsolatban erősödik meg jelleme, tudása, önismerete.
Az élet szép…
Ha arra a bizonyos belső hangocskára odafigyelünk, úgy alakul életünk, hogy akiktől elszenvedtük a „taposást”, azok elismernek, értékelnek, s úgy érezzük, megkaptuk a feloldozást, elégtételt. Közben csak arról van szó, hogy mi változtunk, s ugyanakkor a másik is, ami kölcsönösen hatott egymásra, s megtanultuk azt a leckét, amit felvállaltunk egymásért.
Így kerülhet sor arra, hogy elismer a gyermekünk, megdicsér az anyánk, a főnökünk, egy barát, egy társ… Örüljünk ennek, hisz azt jelenti, változtunk, a képzeletbeli bizonyítványunkba jó jegy került, megtanultuk a leckét, s felsőbb osztályba léphetünk, azaz magasabb létrafokra.
Ha olykor felhő takarja a napot, jusson eszünkbe, hogy a felhők felett szüntelen árad a fény.
Amikor eloszlattuk a felhőket, minden „sérelmünk” pozitívvá vált, örvendezhetünk, mert sikeresen dolgoztunk, mondhatni újjászülettünk, s egy tartalmasabb életúton folytathatjuk.
Az élet szép …
A pihenés viszont nem jött el, nem ülhetünk tovább ölbe tett kézzel, abbéli örömünkben, milyen sikeresekké váltunk. Nem, nem. Most jön életünk legcsodálatosabb része, mert mindazt a tudást, amit felhalmoztunk, tovább kell adnunk, s lámpásként menve előttük mutatnunk kell a helyes irányt. Nem erőszakosan ráerőltetni a másikra, hanem tisztelettel, kellő alázattal, tapintattal, s főként szeretettel.
Segítő kezet nyújtva a felhők eloszlatásában, hogy észrevegyék:
…. az élet szép… és még szebb is lehet …
Kocsis Mária (2012.04.)
Kövess bennünket: Facebook oldalunk
Olvasta már?
Címlapon: