Boros Géza barátommal az aCapella étteremben épp asztalt választunk. Szokásos beszélgetéseink egyikére készülünk, amit rendre megtartunk egy kávé vagy cappuccino mellett.

Annak idején, amikor még a KLIK (Csakazértis leírom: Klebelsberg Intézményfenntartó Központ!) Ózdi Tankerületének vezetője voltam, ő pedig az ózdi zeneiskola (Ezt is leírom, bár ez még brutálisabb: Kazincbarcikai Kodály Zoltán Alapfokú MĹąvészeti Iskola Erkel Ferenc Tagintézménye! Na, ezzel a névvel felkonferálni egy produkciót a nagyérdemĹąnek…) élére került, igen sokat beszélgettünk. Ez a szokásunk azóta sem múlt el, csak ritkábbá vált kicsit. Havi rendszerességgel azért a mai napig sikerült megőriznünk belőle valamit.

Miután letelepedünk az egyik barátságos zugba, kedves pincérfiú penderül elénk. Egy perc múlva már szolgálja is fel, amit kértünk. Mivel látja, hogy itt inkább beszélgetés lesz mint fogyasztás, gyorsan, tapintatosan magunkra hagy bennünket. Persze azért odafigyel ránk, de csak távolról, jóleső diszkrécióval.

A beszélgetés a családdal indul, autókkal folytatódik, némi sport is szóba kerül, majd az álom következik, egy gurgulázó nagy moci. Na jó, inkább nagytestĹą robogó. Majd egyszer. Ha öregek leszünk. Innentől öt perc nem telik el és kedvenc témánknál vagyunk. A gyermekeknél, az iskolánál. Ezúttal Géza viszi a szót. Tele van lelkesedéssel. Imádja a szakmáját.

- Tudod Béla – persze hogy tudod - minden gyermek vágyik a szépre és a szeretetre. Függetlenül attól, hogy az úgynevezett elit városrészek biztonságából, vagy a peremterületek romos épületeinek valamelyikéből indulnak iskolába. A zenére, az éneklés gyógyító erejére szüksége van a lelküknek. Itt a zeneiskolában a kollégáimmal ennek a meggyőződésünknek iparkodunk megfelelni, amikor mind több lurkónak próbáljuk megmutatni a zenélés örömét.

Kis szünetet tart. Az arcomat fürkészi. Tudja, hogy mire gondolok. Nagyon is tudja. Szavak nélkül is értjük egymást.

- Nemcsak a szerencsésebb lakókörnyezetbe épült intézményekbe jutunk el pedagógusainkkal és növendékeinkkel bemutatkozni, hanem a komoly pedagógiai kihívást jelentő sulikba is. Nekünk ők is épp olyan fontosak.

Nem kis büszkeséggel sorolja azon a gyönyörĹą, mély hangján, hogy a Vasvár Úti Általános Iskola mellett kihelyezett hangszeres oktatást biztosítanak a táblási, a sajóvárkonyi és az „árpádos” diákoknak is.

- Ez utóbbi helyen a dobtanítást Dankó Daniel látja el – fĹązi még hozzá és jelentőségteljesen néz rám.

Tudja ő is, én is: Dani abban a Bem Úti Általános Iskolában szerezte meg a zenéhez szükséges elméleti alapokat, ahol huszonöt évet tanítottam. A zeneiskolában pedig a hangszeres tudást. Nem is akármilyen szinten. Most is éppen egy ázsiai turnén öregbíti hazánk és városunk hírnevét, ezért picit később indulnak tanítványainak az órák. Persze ha már a „Bem” szóba került, akkor nem hagyhatjuk említés nélkül Beri Richárd nevét sem, aki szintén volt diákként erősíti a nevelőtestületet. Ehhez hozzá jön még Csikai Sándor, Halász Ágnes, Kriston Annamária és Molnár Tamás is, akik az egykori Erkel Ferenc Állami Zeneiskolában végeztek és most itt tanítanak volt iskolájukban. Persze a helyszín és sok minden más változott azóta.

Negyed órára elidőzünk az aranykor emlékeinél. Van bőven mit felemlegetnünk. Közben szürcsöljük a forró, habos cappuccinot. Ebben a hĹąvös őszi időben átmelegíti kicsit a lelkünket. Az ital is, meg az emlékek is.

Aztán visszatérünk a jelenbe. Géza büszkeségtől csillogó szemmel újságolja, hogy az idei tanévtől a Sajóvárkonyi Általános Iskolában táncot is indítottak, az Apáczai Csere János Általános Iskolában pedig szintetizátor képzéssel sikerült bővíteniük a kínálatot.

- Borsodnádasdon, Borsodszentgyörgyön és a „Bem” iskolából alakult II. János Pál Katolikus Általános Iskolában továbbra is kihelyezett órák keretében részesítjük hangszeres oktatásban a tanulókat – fĹązi tovább a mondatot. 
Újdonság az iskola életében, hogy 2016-tól bevezették a tánc tanítását és a képzőmĹąvészeti foglalkozásokat. Az előbbi a Kaszinó épületében kapott helyet, az utóbbi pedig az Olvasóval való közös gondolkodás, együtt végzett munka gyümölcse. Érik még egy gyümölcs – zengi felém jelentőségteljesen a maga baritonján az asztal túloldaláról. Néz rám, várakozóan, vajon érdekel-e? Hát hogyne érdekelne!

– Dráma tagozatot szeretnénk indítani. Jelenleg ezen is dolgozunk – Minden egyes szónak súlya van, ahogy mondja. Szinte látom lelki szemeimmel a próbákat és persze mindjárt az ÓMI Zenés Színháza ugrik be. EgyüttmĹąködve az Olvasóval, ez igazán segíthet Béri Laci társulatának az utánpótlás megoldásában, a tehetségek felkutatásában.

- Szerintem kialakulhat ezen a területen a város kulturális fellegvára, ha összefogtok – szúrom közbe, tovább gombolyítva a beszélgetés fonalát.

- Összefogunk – bólint rá lassan. Ez a bólintás felér egy hivatalos okirat elkészítésével, aláírásával. Nem kell ennél több. Gézánál nem. Ha azt mondja, akkor az úgy lesz. Arra jövőt lehet alapozni.

Zeneiskola, Olvasó, Városi Könyvtár, Ózdi Muzeális GyĹąjtemény és Gyártörténeti Emlékpark, MaNDA (nem részletezzük külön, tudjuk mit jelent: Digitális ErőmĹą, Nemzeti Filmtörténeti Élménypark) Egymástól kőhajításnyi távolságra! BĹąn lenne az ebben rejlő lehetőségeket kihasználatlanul hagyni.

Izgalmas témához érkezünk megint. Elszabadul a fantázia. Itt nem részletezem az erről szóló eszmecserénket. Elég, ha annyit leírok, hogy tíz perc alatt annyi ötletet hozunk fel, hogy a megvalósításukhoz tíz év is talán kevés. Kiszárad a torkunk, hát kérünk még egy-egy üdítőt.

Amíg kortyolgatom, átgondolom magamban a közelmúlt történéseit. Ahogy látom, minden tanévben lépnek egyet előre. Amikor 2015-ben megbízták a zeneiskola irányításával, tudta, hogy nagy fába vágja a fejszéjét. Finoman szólva nem tolongtak a Kodály Zoltánról elnevezett kazincbarcikai iskola ózdi tagintézményének vezetői székéért. Tudom, mert a tankerületet vezettem akkoriban és nekem is eleget főtt a fejem emiatt. Akkor – 2015-ben – pedagógushiánnyal és rettenetesen alacsony – száz körüli - gyermeklétszám gondjával kellett szembenéznie annak a megszállottnak, aki elvállalja az iskola vezetését.

Géza problémahalmaz helyett lehetőséget látott a dologban, amikor felkérték a pályázata megírására. Szereti a kihívásokat, ezért aztán alaposan átgondolt mindent, majd egy vasárnapi ebédnél a húsleves és a sült csirke elfogyasztása után papírszalvétájával gondosan megtörölte a száját, majd szépen, megfontoltan átbeszélte a családdal a dolgot. Mert Múcsony azért nem a szomszédban van, így kevesebb idő jut feleségére és tündérien szép kislányára, Bíborkára. Ezt azonban elfogadták mindannyian.

- Tudod, tényleg kevesebbet vagyok a családommal, de az együtt töltött időt tartalmasan töltjük, így nem érzik és nem érzem annyira, hogy fel kellett volna áldoznom az életem legfontosabb részéből bármit is az életem egy másik nagyon fontos részének a megvalósításáért. És hát épülnek a kapcsolataink a két város között. Meg-meglátogatnak itt a munkahelyemen is. A kislányom egyre több ózdi barátnővel büszkélkedhet. Azt mondja nagyon aranyosak az itteni gyerekek!

Kérdésemre elmeséli, hogy azért nem teljesen ismeretlenként érkezett Ózdra. Hét évvel ezelőtt már tanított itt, így az iskola pedagógusai ismerősként üdvözölték. De más intézmények munkatársaival is – többek között az Olvasón keresztül Dobó Katicával, Béri Lászlóval - volt már korábbi munkakapcsolata.

A pályázat elbírálása után, amint elnyerte a tagintézmény vezetői megbízást, nekiveselkedett, hogy megvalósítsa mindazt, amit vállalt és amit önmaga elé célul tĹązött ki. Nem kevés a feladat.

- Szeretném elérni, hogy olyan biztonsággal mĹąködjön az iskola, aminek eredményeképpen akár már 2018-ban kezdeményezhessük az önálló intézménnyé alakulását. Azért egy Ózd méretĹą és jelentőségĹą városban illő, hogy ne tagintézményként emlegessék a település kulturális életét megalapozó, segítő iskoláját. Nevelőtestületünk nagyjából már stabil és elegendő a feladatok ellátásához. Ez persze nem jelenti azt, hogy nincs hová fejlődnünk, de néhány lépcsőfokot már megtettünk a felfelé vezető úton.

PéldaértékĹą az általános és középiskolákkal való kapcsolatuk. Segítik egymást kölcsönösen, minden módon, ahogyan lehetséges. Sorolja is hosszan. Lejegyezni sem tudok mindent, így inkább most ennek részletezését mellőzöm is, nehogy kimaradjon, megbántódjon valamelyik fél.

Ezután a tanulók létszámának alakulásáról kérdezem. Nagyon komoly arccal meséli, mennyi munka van abban, hogy jelenleg háromszáznál is több növendékük van. A kiváló zenetanárok, a magas színvonalon megtartott tanítási órák mellett szükség van a népszerĹąséget növelő alkalmak megteremtésére is.

- Tudod, a jó bornak is kell a cégér – mosolyodik el. 
- Koncerteket szervezünk. Örömmel és nem kis büszkeséggel mondhatom, hogy most már teltházas közönség előtt rendezzük hagyományos hangversenyeinket az Adorján Lajos teremben.

Magam is tanúsíthatom, hogy amíg évekkel ezelőtt ráértem kezdés előtt öt perccel érkezni, ma bizony fél órával korábban indulok, ha az első sorok valamelyikében akarok helyet foglalni. Advent, Karácsony alkalmából illetve a Tavasz váró hangversenyünkön is igyekeznie kell annak, aki ülve szeretné élvezni a könnyed, mégis nagyon komoly hangszertudást, felkészültséget igénylő előadásaikat. És még nem említettem a tanévzáró hangversenyt.

De nincs ma már zeneiskola nélkül Zenei Világnap, magyar kultúra napja az iskolákban. Az intézményekben „Hangszersimogató” néven rendszeresen megjelennek tanítványaikkal és a helyi közösség számára szó szerint kézzelfogható módon mutatják be a muzsikálás minden szépségét.

Jelenleg ott tartanak, hogy sajnos van, akit el kell utasítaniuk, mert nincs több kapacitása a nevelőtestületnek. Minden elutasított tanuló fáj Gézának. Nem mondja, de ismerem és tudom, hogy így van. Nemcsak neki keserves nemet mondania. A lelkes kollégáknak és a szülőknek is az. És még nem beszéltünk arról a gyermekről, akinek várnia kell még egy évet a tanulmányai megkezdésével.

Eltelt majd egy óra a beszélgetésünk kezdete óta és Gézának lassan indulnia kell. Van még dolga bőven a mai napra. Bevásárlás a családnak vacsorára, beszélgetés a kislányával, a szokásos esti tennivalók otthon.

Nem sokat vesződünk a búcsúzási ceremóniával. Egy kézfogás és egy mondat, mely megerősíti, hogy hamarosan folytatjuk a beszélgetésünket.

Miközben próbálom életre kelteni a huszonkét éves Puntóm motorját, van időm megállapítani, hogy milyen szerencsés az én szülővárosom, hogy ilyen remek emberek éreznek késztetést arra, hogy dolgozzanak az itt élő gyermekekért. 
Az ötödik önindítózásra végre beröffen a motor. Ahogy kikanyarodok a parkolóból egy gitárt cipelő kislány megy keresztül előttem az úton. Melegség fut át a lelkemen.

Talán ő már itt marad ebben a sokat látott, sokat szenvedett városban és mosolyával, dalaival örömöt lop majd az emberek szívébe…