1991. június 30. Ma van a szabadság napja. Ma ünnepli az ország, hogy kimentek az oroszok. Június 19-én elment az utolsó katona (valamivel előbb, mint ígérték), de ezt a mai napot már tavaly kijelölték, de most már tényleg nincs itt egy se.
Megszólalnak a harangok, többféle felhívás is volt, hogy szólaljanak meg, s hogy minél hosszabban, hangosabban szóljanak ma az egész országban.
Szóljanak, igen!
Ez nem nándorfehérvári győzelem, nem temetés, sokkal inkább az istentisztelet harangja. Hogy menjünk a templomba, önmagunkba, hálát adni, emlékezni, reménnyel és erővel megtöltekezni. Hiszen nem mi győztük le őket, nem mi zavartuk haza őket, bele a jó édesanyjukba, hanem „maguktól mentek”, mert a végüket járják, mert a világ velük szemben álló része megerősödött, nagyon erős lett, megijesztette, megrogyasztotta őket, mert hazugságra, propagandára, erőszakra épült a moszkovita birodalom, s úgy látszik, vannak pillanatok, amikor a gyenge is vehet levegőt, nevethet, nagyot ugorhat, táncolhat, amikor az igazság győz.
Isten? Természet? Idő?
Adjunk ma hálát az ismeretlen Úrnak. Örüljünk és gondolkozzunk