Advent 3. vasárnapi evangéliumában Keresztelő János először a megtérés gyümölcseiről, vagyis konkrét jeleiről beszél. Az igehirdetés második részében arra tereli a figyelmet, aki majd eljön, és „Szentlélekkel és tűzzel keresztel”.

A jelenet János és a hallgatóság párbeszédére épül. Az emberek előbb megkérdezik, mit kell tenniük. Másodszor pedig feszült várakozásukra, belső tanakodásukra válaszol. „Vajon nem ő a Krisztus?” „Én csak vízzel keresztellek titeket. De eljön majd, aki hatalmasabb…” Az emberek előbb azért kérdezik Jánost, mert megijedtek fenyegető szavaitól (vö. Lk 3,7-9). A dorgáló és fenyegető szavak felnyitják a lelket, emlékeztetik határaira, talán bűneire is. János pedig nem rest, hogy egyszerű és világos utat mutasson a megtérésre vágyakozóknak.

Lukács megnyerő képet fest Jánosról. Úgy mutatja be, mint aki az ószövetségi hagyomány legjavát képviseli, egyben erkölcsi intéseivel előkészíti Jézus tanítását. A szegényekről való gondoskodás a bibliai erkölcsiség ősi törvénye (vö. Iz 58,7; Tób 1,17 stb.). A megvetett vámosokkal és a katonákkal való találkozás pedig kifejezetten jézusi vonás. Ráadásul János nem olyasmit kér tőlük, ami lehetetlen, sőt arra sem inti őket, hogy hagyjanak fel tevékenységükkel. A megtérés ebben az esetben nem a múlttal való teljes szakítást, hanem az igazságosság érvényre juttatását jelenti. Irgalmasság és igazságosság. A szegényeknek megadni azt, ami az életükhöz szükséges. A többi embertől, jellemzően a gyengébbektől és kiszolgáltatottaktól pedig el nem venni azt, ami őket megilleti, ami az életükhöz szükséges. Egyazon isteni igazság két oldala ez: mert minden jónak forrása Isten, és aki irgalmasan és igazságosan cselekszik, ezt a bőkezű, gazdag Istent tiszteli.

Ez az erkölcsi megtérés jó előkészület arra, hogy immár Jézussal találkozzon az ember. Lukács azt sugallja, hogy az emberek János igazságos és okos szeretetét látva teszik fel a kérdést, vajon nem ő-e a Krisztus. Megértő és igazságos vezetőre vágynak, aki elrendezi életüket. A változás azonban nagyobb, és, ha tetszik, „túlvilágibb” is lesz. Lukács Jézust kezdettől fogva a Szentlélek erejében működő, Lélekkel felkent küldöttnek tekinti. „Hatalma”, vagy egyszerűen „ereje”, amelyet János dicsér, a Lélektől, Isten Lelkétől származik, és arra való, hogy az egész világot átalakítsa, benne talán a legnehezebben alakíthatót, az ember belső világát is. János keresztsége emlékeztet a bűnök bocsánatára, arra az Istentől adott jóságra, amely a világ teremtésének sajátja, és amely mindent ajándéknak tekint, ami a világban van és történik. A Lélekben és tűzben való keresztség azonban a végső ítélet valóságát állítja, hogy Isten színe előtt csak az maradhat meg, ami maga is tűz, vagyis ami az igazi szeretet tüzében született (vö. 1Kor 3,13-15).

A búzáról és konkolyról szóló példabeszédben Jézus újra az ítéletre célozva állítja, hogy majd szétválasztják az értékest és az értéktelent, s ez utóbbit kévébe gyűjtve elégetik (vö. Mt 13,30; lásd még Jn 15,6). A világ átalakításának lendületes látomása nem feledteti el, mennyire őrizni, védeni akarja Isten a szépet és jót, ami evilágon az ő kegyelméből történik. Az ítélet fenyeget, de egyben meg is ment: célja éppen a szeretet valóságának megerősítése és megörökítése. „Azért jöttem, hogy tüzet bocsássak a földre, s mennyire szeretném, hogyha fellobbanna!” – mondja később Jézus (Lk 12,49). Ez a tűz, immár végleg, a Szentlélek pünkösdi jelenléte és ereje (vö. ApCsel 2,1-4).

Igazságosság, irgalom, és tettetés nélküli szeretet. Ez János üzenete Krisztus eljövetelére várva.

Forrás:http://hu.radiovaticana.va/