Első nap
Már két órája vártak. Peter bal lába folyamatosan járt, a türelmetlenség és az izgalom egyszerre tükröződött testtartásán és mozgásán. Öltözetét nem cifrázta túl, egyszerű térdnadrág meg egy póló. Reggel volt egy kis vitája feleségével, de ő győzött. Minek öltözzön ki egy orvosi leletért? Nyár volt, kint 30 fok, de ezt a kórház várójában nem lehetett érezni. Dolgozott a légkondi. A váróban mindenféle ember, mindenféle nyűggel szótlanul ült és bambán nézett maga elé. Volt, aki néha a telefonját nyomogatta, volt, aki meg a falra kiragasztott rémisztő betegségek képes bemutatóját nézegette. Peter felesége, Anna mellett ült, de már nem érdekelték a falragaszok, telefonját is csak azért vette elő, hogy megnézze a pontos időt. Anna sokkal nyugodtabbnak látszott. Tudta, hogy most keménynek kell lennie. Akaratlanul is felvázolt egy A és egy B tervet a fejében. A terv, ha jó hírt közölnek, akkor hazafelé shoppingolnak egyet, kajálnak valamelyik gyorsétteremben és visznek a gyerekeknek valami apró meglepetést. B terv, ha rossz hírt mondanak. Akkor mi lesz? Nem tudott haditervet felállítani erre az esetre, távol akarta tartani ezt a gondolatsort magától.
- Két órája várunk egy kurva orvosra, mi a szart csinálnak eddig? – kérdezte Peter félhangosan.
- Nyugi, nézd csak, ott van a folyosó végén a doktor, csak még beszélget valakivel! Már jön is! – nyugtatgatta Anna.
Az orvos lassan, szinte már csoszogva közeledett feléjük, mint akinek egyéb dolga sincs. Peter már nem bírta ki, hogy odaérjen, felállt és az utolsó 20 méteren már szemtől szembe várta a fehér köpenyest.
- Mr. Peter Mirac? – egykedvűnek hangzott a feltett kérdés.
- Igen, én vagyok.
- Kérem, fáradjanak velem az irodámba.
Újabb idegtépő csoszogás, de Peter nem mert rászólni az orvosra, hiszen tőle függ perpillanat az élete. - Hát így érezheti Schödringer macskája magát! – gondolta. Amíg meg nem kapja az eredményt tulajdonképp valahol ő is a létezés és a nemlétezés állapotába került, még ha nem is azonnal. Végre az irodába értek, hellyel kínálta őket az orvos és ők el is fogadták azt. Maga az iroda teljesen személytelen volt. Fogas, szekrény, íróasztal és az elengedhetetlen fehér falak.
- Mr Mirac, – kezdett bele fahangon az orvos – sajnálattal tudatom Önnel, hogy a leletei alapján inoperábilis áttétes májdaganatot állapítottunk meg Önnél.
Peter és Anna egyaránt falfehér lett. Egyesével értelmezték a szavakat. Inoperábilis, magyarul menthetetlen. Áttétes, azaz nem sok van hátra. Egymás kezét szorongatták.
- Bármilyen lehetőség? – kérdezte Anna.
- Sajnos nem tudok sok jót mondani. Amennyiben befekszik hozzánk Peter, az életminőségén tudunk javítani és a lehető legkényelmesebbé próbáljuk majd tenni az életét.
- Az életemet? Ami mennyi is doktor úr? Mennyim lehet hátra? – kérdezte ingerülten Peter.
- Nehéz ezt megmondani. Hasonló esetekben az átlag 1-2 hónap, de persze voltak kirívó esetek.
- És ebben az esetben mit nevez kirívónak?
- 6 hónapot.
Ötödik nap
Anna benyitott a fürdőszobába, mert már zavarta, hogy Peter 1 órája fürdik. Férje ült a kádban és két kezét összetéve markával a fürdővizet emelgette.
- Mit csinálsz? – tette fel a lehető legtöbb együttérzéssel a kérdést Anna.
- Tudod milyen érzés fürdeni? Úgy értem nyilván tudod, de csak abban a pillanatban kezdesz el gyönyörködni a víz bársonyosságában, áttetszőségében amikor már tudod, hogy csak néhányszor lesz kapcsolatod vele. Néhányszor. Köcsög egy szó. Tudod az a legborzasztóbb, hogy nem tudom, mennyi a néhány, csak azt, hogy kevés. 5? 10? 100? Néhány. Tulajdonképp ugyanúgy vágom a centit, mint te vagy a világon bárki, csak nekem a képembe mondták, hogy az én centim rövidebb. Azt nem tudjuk mennyivel, de rövidebb. Azaz annyit tudunk, hogy minden nappal nő a valószínűsége annak, hogy ez az utolsó. De hát neked is meg mindenkinek. Csak neked egy lineáris függvényt jósolnak, nekem meg exponenciálist. Baszd meg, a halálom is csak matematika!
- Végül is ennek a doktora vagy – felelte Anna, éreztetve büszkeségét.
- Mindegy, ne beszéljünk erről. Arra szerettelek volna megkérni, hogy holnap egy kicsit vidd el a gyerekeket, nyugodtan akarok gondolkozni.
- Ahogy akarod, de nem lennél szívesebben velünk?
- Csak tégy úgy, ahogy kértelek.
Hatodik nap
Reggel mire Peter felébredt szerettei már nem voltak otthon. – És ha ez az utolsó napom? – lelkiismeret furdalást érzett. Összeszedte magát és zuhanyozni indult. Épp megnyitotta a csapot, mikor csengettek. – Már vissza is értek? Még jó, hogy nyomatékosan megkértem Annát. – gondolta, miközben az ajtó felé indult. Kinyitotta és egy ismeretlen férfi állt a küszöbén. Friss fodrász, márkás öltöny, kifogástalan megjelenés jellemezte. A kapuban egy sportkocsi állt, Peter nem ismerte meg a márkát, de az látszott, hogy nem volt olcsó.
- Mr. Peter Mirac? – kérdezte az idegen.
- Igen, én vagyok. Miben segíthetek? – kérdezett vissza Peter, miközben fürdőköntösét összébb húzta.
- Beszélni szeretnék önnel, lenne önnek egy fantasztikus üzleti ajánlatom. – felelte a férfi mosolyogva.
- Köszönöm, de nem veszek semmit, nem kötök semmit és legfőképpen nem lépek be sehova. – és egy mozdulattal elkezdte behúzni az ajtót.
- Mr Mirac! Én egy lehetőséget kínálok önnek, tekintve az állapotát, szerintem érdemes lenne végighallgatnia mit is kínálok önnek. – ebben a pillanatban zárult be az ajtó. Majd újra nyílt.
- Ki maga és honnan tudja, milyen állapotban vagyok? – ideges lett Peter.
- Talán ha bemehetnék.
Peter végiggondolta. Mit veszthet? Behívta, hellyel kínálta.
- Valamit inni esetleg? Nem vagyok túl jó házigazda.
- Nem köszönöm. Javaslom, inkább vágjunk bele. – mondta az idegen folyamatosan mosolyogva.
- Hallgatom…
- A nevem Dr. Andrew Harper. Agykutató vagyok egy speciális magánklinikán. Arra szeretném bíztatni, hogy vegyen nálunk részt egy kísérletben.
- Honnan tudja, hogy beteg vagyok?
- Nos, az ön kezelőorvosa jó barátom és én megkértem őt, hogy értesítsen, ha menthetetlen beteggel találkozik. Így került ön képbe.
- És mit kínál gyógyulást, reményt? – kérdezte Peter gúnyosan.
- Nem, csak a biztos halált. Azt hiszem, mindketten tudjuk, hogy legjobb esetben is csak 1-2 hónapja van hátra. Hát én arra kérem, hogy vegyen nálunk részt egy kísérletben, cserébe a családjának átutalunk 1 millió dollárt. Nem is rossz ajánlat ugye?
- Nem értem. Mit fognak csinálni velem?
- Nem teljesen mindegy? Ön így is, úgy is meghal, de ha minket választ, legalább a családjának biztosíthatja a jövőjét.
Azért ez nem ilyen egyszerű. Mikor lenne ez a kísérlet, mikor mondja el, mit kellene csinálni? Mi a biztosíték, hogy a családom megkapja a pénzt? – sorakoztak a kérdések Peter fejében és zavarában azt sem tudta melyiket tette már fel.
- Akár holnap is kezdhetjük, hogy konkrétan mit is, azt majd a maga idejében. – átnyújtott egy névjegykártyát. – ha megjelenik nálunk, az ön szeme láttára utaljuk át a pénzt. Kérem, holnapig döntsön, mi várjuk. – Ebben a pillanatban fel is állt a fotelből és az ajtó felé indult.
- De hát még lenne egy csomó kérdésem! - szólt utána Peter.
- Mint mondtam, mindent a maga idejében. Ahhoz, hogy döntést tudjon hozni, pont eleget tud. Remélem viszont látom, addig is a legjobbakat. – és ezzel be is ült sportkocsijába.
Peter letaglózva állt, kezében a névjegykártyával.
Hetedik nap
Peter egész éjszaka nem aludt. Zakatoltak a gondolatok a fejében. Csak nézte Annát, ahogy aludt, majd a gyerekeire gondolt, majd a kísérletre. Döntött, elmegy. Azután elbizonytalanodott. Aztán megint úgy gondolta, hogy meg kell tennie, csak miattuk. Legalább így hagy hátra mindent. Átment a másik szobába és neki kezdett, hogy búcsúlevelet írjon. Nem találta a szavakat. Annyi mindent el akart mondani mégse jutott semmi olyan az eszébe, ami méltó lenne egy olyan levélhez, melyben utoljára szólhat szeretteihez. Hosszas szenvedés után végül ennyit írt:
„Mindennél jobban szeretlek benneteket. Bocsássatok meg.”
Felkapta kabátját és elindult. Gyalog. Az utolsó séta. –gondolta. Hűvös volt a reggel. Az utcák kihaltak, csak egy két kóbor lélek ténfergett az utakon vagy a munkából vagy munkába sietve. Peter észrevette mennyire másképp lát mindent, mint eddigi életében. Ha sétált is, tulajdonképp ügyet se vetett környezetére. Most meg egy fa látványában is órákat tudott volna gyönyörködni.
- Milyen tökéletes alkotás. Olyan, mint az élet, minden egyes döntési helyzetnél elágazik és két új irányt vesz. Tulajdonképp én is egy mag voltam, s most a végére talán az a falevél vagyok ott, ami épp most szárd el. Mi volt az első döntésem, ami elágazáshoz vezetett? Bármelyik levél lehetnék, az is amelyik még friss és üde. De nem lettem. Csak egy elszáradó falevél. Ami mindjárt leesik… Szép ez a buszmegálló. Hogyan lehet egy buszmegálló szép? Nem is szép, csak jól mutatja, ahogy az ember rendezettséget teremt a rendezetlenség irányába mozgó világból. Basszus miken gondolkodom, mikor épp halni megyek. Vajon a halálsoron is ilyeneken gondolkodnak? Vagy ehhez kell egy intelligencia szint? – cikáztak gondolatai, miközben odaért a kezében szorongatott névjegykártyán szereplő címre. impozáns épület előtt állt, sok üvegablakkal. Azok a fajta üvegek, amiken kívülről nem lehet belátni. Meg-megcsillant rajta az ébredező napfény. Belépett. Meglátta a portást, aki egy kistévét bámult némán.
- Jó reggelet! – szólította meg – Dr. Harpert keresem.
- 2. emelet, jobbra az első ajtó – felelte a portás, miközben tekintetét le sem vette a képernyőről.
Peter a lépcsőt választott. Talán időt akart nyerni, hátha a következő két percben eszébe jut valami zseniális megoldás, amivel megmentheti a saját életét. Lábai ólomnehéznek tűntek, ahogy szedte a lépcsőket sorban. 2. emelet. Fehér ajtó, rajta névtábla: Dr. Andrew Harper. Állt és nézte egy darabig az ajtót, tudta h bekopog már nincs visszaút. Megtette.
- Á, Mr. Mirac! Nem mondom, hogy váratlan meglepetés, hiszen az egyetlen racionális döntést hozta. Kérem, foglaljon helyet.
Peter kiválasztotta az egyik picit kényelmesebbnek tűnő fotelt és leült. Ez az iroda egész más volt, mint a kórházban. A falon oklevelek, az asztalon fényképek., vitrinbe golfütők. Látszott, hogy ez a doktor egy más színvonalon él és Peter csak remélte, hogy ezt szaktudásának köszönheti.
- Itt vagyok. Akkor mit is kellene csinálnom? – kérdezte Peter, miközben lába ugyanolyan gyorsan járt le-föl, mint mikor a rossz hírt közölték neki.
- Ó, csak ne olyan gyorsan Peter. Ugye megengedi, hogy így szólítsam. Először is itt egy szerződés, amit lá kell írnia. Olvass végig nyugodtan, ez tulajdonképp a biztosítéka arra, hogy a családja megkapja a pénzt. Cserébe ön megengedi, hogy önön kísérleteket végezzünk mindaddig még meg nem hal. És ne féljen! A kísérlet teljesen fájdalom mentes, igaz az ön halálával végződik.
- Nem akarok többet töprengeni, adja ide és aláírom. – Peter elnyúlt az asztalra egy tollért és oda is firkantotta a szignóját. – Kérem, teljesítse az átutalást, mondta, mielőtt kiadta volna a papírt a kezéből.
- Ahogy óhajtja. – a doktor leült számítógépe elé, pötyögött egy párat, majd kifordította monitort. – mint látja átutaltuk a felesége részére az egymillió dollárt.
- Akkor tőlem kezdhetjük. – mondta már-már fásult, de inkább beletörődő hangon Peter. – Mit kell tennem?
- Tulajdonképpen semmit. Nos, mint tuja agykutató vagyok. És van egy kérdés, ami engem nem hagy nyugodni és remélem ön adja meg a választ. – felállt és kivette az egyik golfütőt a vitrinből, majd imitált mozdulatokkal tulajdonképp a levegőt kezdte el csapkodni, miközben beszélt. – Találtam egy módszert, amivel az emberi érzékszerveket ki tudom kapcsolni. Persze fájdalommentesen. A kérdés az, hogy mi történik az emberi aggyal, ha az összes érzékszervét kikapcsolom? Erre keresem a választ. Az ön dolga az lesz, hogy ahogy sorban lekacsolom az érzékszerveit, az adott érzéseit felmondja egy magnóra. Persze a végén meg is némítom, akkor már csak az agyhullámait fogom mérni. És persze a végén beáll a halál, amit nem én fogok okozni, hanem az a rohadt kór, amit a testében hordoz. Hát tömören ennyi. – és ezzel egy mindent lezárót suhintott a golfütővel.
- Megvakít? Elveszi a szaglásom? – kérdezte rémülten Peter.
- Sőt először lebénítom, a tapintását is elveszem illetve hallani sem fog.
- Édes Istenem!...
A kísérlet
Peter egy ágyhoz volt kötözve, még a fején keresztül is egy szíj volt. Csak a plafont tudta nézni. Tekintete ijesztő volt. A halálfélelem látszott rajta.
Ez az első injekció, amit kapni fog, ettől lebénul, további hat óránként a bekötött infúzión keresztül olyan anyagokat fogok bevinni a szervezetébe, amitől a szaglását, hallását, tapintását, majd a látását is elveszti. Kérem, hogy az önben felmerülő gondolatokat hangosan mondja ki mindaddig, amíg tudja. Rögzítjük, és később szeretnénk felhasználni. Nos, Peter felkészült? Viszlát egy következő életben! – és ezzel beszúrt az injekciót.
Bénulás
Hogy mit érzek? Viszketést, de ez hogy lehet, ha már nem tudom mozgatni semmimet? És ha wc-re kell mennem? Milyen megalázó. Fájdalom. Akarom mondani fantom fájdalom. Azaz mégse, hát nem amputáltak. Bár szaladhatnék! Vagy csak ülhetnék! Félek! Jól döntöttem? Talán még lenne hátra egy hónapom. Talán kettő. Talán félrediagnosztizáltak. Élni akarok!
Szaglás
Semmi változás. Gondolom elvesztettem a szaglásom már, de itt alapvetően eddig se volt túl sok illat, ezért ezt nagyon nem veszem észre, igaz nem érzem a nyálam ízét. Az ízlelést is elvette doki? Ezt nem is mondta! Talán így már megenném a büdös sajtot. Mindig utáltam. Vagy Anna körömlakkját. Azt is elviselném. De haragudtam érte, ha a lakásban lakkozta a körmeit. De hülye vagyok. Ilyen szarságért miért bántottam? Az embernek az tud hiányozni legjobban, amit a másikban legjobban utált? Mennyire hiányoznak. Bárcsak itt lennének! Bárcsak tudnák mennyire szeretem őket! Bárcsak jobban odafigyeltem volna rájuk!
Tapintás
Hát ez piszok szar! Tudom, hogy le vagyok kötözve, de már a bőrömet se érzem. Eddig legalább a fejpántot éreztem már azt se. Doki, azt nem is kérdeztem, hogy vissza is tudja kapcsolni az érzékszerveket? Doki! Miért nem válaszol? Nagyon egyedül vagyok! Doki! Hagyjuk abba!
Süketség
A plafon, az maradt nekem. Legalább szépen lenne kimeszelve, de még az se. Mennyi időm lehet még? 6 óra? 12? Elég volt. Doki jöhet a vége. Elég! Elég! Elég! Remélem beszélek. Már nem tudom. Azt, hogy itt vagyok, csak a plafon fehérsége bizonyítja nekem. Meg a rossz festés. Csend van. Vajon mi vár rám odaát?
Vakság
Most az az érdekes, hogy lehet, már nem is beszélek. Nem tudom, hogy beszélek e még. Ha igen és veszi a magnó, akkor azt akarom mondani, hogy én voltam a világ legszerencsésebb embere, hogy ilyen családom lehetett. Tuti, már nem beszélek. A magnó. Csak ennyi maradtam, egy hang egy kazettán. Vajon mennyi idő telt el? 1 óra? Tulajdonképp lehet egy nap is. Eltűnt az időérzékem. Talán meg is haltam már? Ez már a halál utáni állapot? Akkor a tudat tovább él? És nem térek meg a teremtőhöz? Sosem hittem Istenben. De bíztam benne, hogy talán van. Tulajdonképp próbáltam is az ő mércéjének megfelelően élni. Most akkor gondolkodom? Mivel vagyok másabb, mint egy kavics a tóparton? Az is csak úgy van, ahogy én. Tulajdonképp nem is másabb, mint én. Lehet, a kavicsnak is van tudata. Elég, már nem akarok gondolkodni. Drága családom szeretlek benneteket… Csend… Béke… Nincs miért aggódnom… Innen már úgy se kelek fel, így probléma sincs, amit meg kellene oldanom. Nincs probléma, ez jó érzés. Nincs kötöttség… Kezdem érteni. Az elszáradt falevél. Az is én voltam. Meg a kavics is a tóparton. Minden vagyok. Én vagyok az univerzum. Miért nem értettem ezt eddig? Az egóm. Az nyomott el mindent. És most látok! Mindent látok! Meg hallok is! Mert minden vagyok. Egy pontból lettünk, így ugyanannyira részem egy darab bot, mint a hold. És miért érzek szeretetet? Végeláthatatlan szeretet. Átölel. Magába szív. Az az egy pont, amiből lett minden. Az voltál Te, Édes Istenem. S bennem éltél. Élsz most is. Szeretlek. Én és te és mindannyian beszorítva, abba a pici testbe… Végtelen vagyok, végtelen szeretetben, végtelen ideig. Idő? Emberi illúzió. Mennyi kérdésem volt… Most meg megfogalmazni is felesleges. A bonyolultnak tűnő élet most milyen egyszerűnek tűnik. A most szó. Ennek sincs értelme. Mindig most van. A tegnap már csak volt, a jövő még csak lesz. Mindig a mostban kellett volna gondolkodnom. Most is a mostban vagyok. Örökké abban is leszek… Nem kell szem, hogy láss, nem kell fül, hogy hallj. Érezz! Én érzem! rosszak a szavak. Nem én, mi. Mindenki. Egyek vagyunk.
Ébredés
- Mr Mirac? Peter! – szólongatta Dr. Harper betegét. – Ébresztő!
Peter lassan kinyitotta a szemét.
- Dr. Harper? De ez nem lehet. Én meghaltam!
- Nem Mr. Mirac. Ön meggyógyult. Tudja ez nem kísérlet volt, hanem gyógymód. Ahhoz, hogy beindítsam a szervezetének öngyógyító mechanizmusait, az kellett, hogy vonatkoztasson el mindentől és békére leljen. Amint az agya nem küldött több rossz üzenetet az ön szervezetének, úgy indult el a gyógyulás útján. És mondhatom Mr. Mirac, ön teljesen egészséges.
- De..de…de.. és az egymillió dollár?
- Nos, erre a kezelésre a felesége íratta be, ő átutalt nekünk kétmilliót, mi vissza egyet. Jó üzlet nem? Megmentettük az életét!
- Mennyi ideig voltam ilyen állapotban?
- 2 percig. A test úgy van összerakva, hogy 2 perc alatt is csodákra képes.
- Most már tudom.
Kövess bennünket: Facebook oldalunk
Olvasta már?
Címlapon: