A lány a házuk udvarán játszott. Tíz éves forma lehetett. Guggolt a földön és ujjával a porba rajzolt. Napot. És a nap sugarait. Köré pedig szárnyaló madarakat. Mikor ezzel készen volt, vonalat húzott rózsaszínű mutató ujjával maga elé. Mintha azzal akarná elválasztani a valóságot a képzeletével létrehozott képtől.

Felegyenesedett. Karjait nagylányosan összefonta maga előtt, úgy nézte a földre rajzolt alkotást. Homlokát ráncolva gondolkodott, kis ujjait a szája elé szorította. Törte a kobakját erősen. Szőke tincsein ragyogtak, táncoltak a nyári nap sugarai. Könnyű kis ruhája, mint valami fényből szőtt fátyol, lebegett körülötte a langyos fuvallatban.

- Valahogy össze kellene kötni a két világot! – mondta olyan módon, ahogyan a kisgyermekek szoktak beszélni önmagukhoz, ha valami jelentőségteljes foglalatosságba belefeledkeznek. Rövid töprengés után felragyogott az arca.

- Megvan! – csilingelt fel ajkai közül a szó. Boldogan felkacagott. Ahogy nevetett, rózsás arcán pajkos kis gödröcskék nyíltak. Azon nyomban visszakuporodott és gyors, határozott mozdulatokkal befejezte a képet.

Képünk illusztráció!

Újra szemügyre vette művét. Elégedetten mosolygott. Az utoljára elkészült vonalon fák sorakoztak. Karcsú, magas jegenyék. Gyökerük a vonal kislány felőli oldalán lévő világba kapaszkodtak, a túloldalon pedig ágaikkal a felrajzolt eget ostromolták. Mivel el nem érhették, hát integettek a madarak után. Egyik – másik ág szinte súrolta a szárnyaikat.

- Egyszer felrepülök oda – suttogta és az ég felé nézett. Ujjaival napellenzőt formált. Tiszta kék szemeit szúrósan összehúzta, úgy próbálta fürkészni a fönti világot. A mennyországot, amiről nagymamájától hallott. Mennyiszer próbálta elképzelni. S amit sikerült belőle, az roppant módon tetszett neki.

Lehunyta a szemét és gyermeki örömmel adta át magát a fény ölelésének. Már nem létezett az udvar, az ég és a föld. A vonal sem volt ott többé, ami elválasztja egymástól a kettőt. Csak mérhetetlen szeretetet érzett kis szívében.

Percek teltek el, amíg egy hang lassan, kérlelhetetlenül visszahúzta a valóságba. Kinyitotta a szemét. Ott állt újra a házuk udvarán. Körülnézett. Minden olyan volt, mint pár perccel azelőtt. A cseresznyefa levelei halkan suttogtak a szélben, a család kutyája békésen szendergett az ólja mellett. A rajz is ott volt hiánytalanul a lábai előtt. Valami mégis más volt. A hang! A hang még nem volt itt az előbb. A hang, ami kéretlenül utána nyúlt és visszacibálta az álmaiból. Olyan ismerős. Szereti ezt a hangot, most mégis aggodalommal töltötte meg a lelkét.

Az öccse hangja! Amint sír, valahol a távolban. Gyorsan odaszaladt a kapuhoz. Kitárta és kinézett az utcára. Odébb a testvérét látta, amint három nagyfiú körbe veszi. Böködték, taszigálták a kezükkel, míg végül elesett. Amikor feltápászkodott, a legnagyobb behúzott egyet neki. Egyenesen a gyomrára. A kisfiú összegörnyedt a fájdalomtól. Keservesen sírni kezdett.

A lányt elöntötte a kétségbeesés. Gondolkodás nélkül szaladni kezdett a testvéréért. Szandálja csattogott a járdán, ahogy mind jobban szaporázta lépteit. Közben el is esett. Azonnal talpra ugrott és futott tovább. Meg sem érezte, amikor az aszfalt lehorzsolta a térdét.

Gondolkodás nélkül azonnal rávetette magát a hozzá legközelebb álló fiúra. Az a váratlan támadástól elvesztette az egyensúlyát és elterült a földön. A másik kettő csodálkozva, döbbenten fordult meg. Egy pillanatig némán nézték, aztán egyszerre indultak felé.

- Segíts! Kérlek, segíts! Bántanak! – szepegte rémülten a kisfiú. Reménykedve nézett a nővérére. A lány egyenesen az öccse könnyes szemébe nézett. Bólintott. Aztán felkészült a harcra. A két kötekedőhöz újra csatlakozott harmadik társuk is. Összeszedte magát és most bosszúálló tekintettel nézett rá. Körbevették a lányt.

Talán nem lesz elég erős, hogy megküzdjön velük – szeppent meg. Lehet, hogy nem lesz képes megvédeni kisöccsét ezekkel a suhancokkal szemben. Nem önmagát, a testvérét féltette. Apró kezeit ökölbe szorította. Ujjacskái, amik egy perce még földbe karcolt daloló madárkákkal bíbelődtek, most tenyerébe mélyedtek. Szinte fájt, olyan erősen préselődtek rózsaszín körmei a húsába. Remegett.

Azok meg álltak körülötte és gúnyolták. Szennyes szavakkal szidalmazták őt is, meg az öccsét is. Egyszerre vetették rá magukat. Az első ütés az arcát érte, rögtön utána kapott egyet a bordái közé. Ettől elakadt a lélegzete. Leteperték a porba. Az egyik fiú a mellkasára ült és megragadta a csuklóit. A másik meg kapálózó lábait próbálta elkapni. Ezt szájon rúgta. A harmadik ütötte, ahol érte. Kivörösödött a küzdelemben. Szája telement apró porszemekkel, haja az arcába tapadt. Küzdött. Keményen. Valahogy kiszabadult a szorításból. Azonnal talpra ugrott.

Nyoma sem volt már a percekkel ezelőtt dúdolgató, bájos kislánynak, akinek szöszke fürtjei között csillámok fogócskáztak. Az arca lángolt, kék szemei elszántan csillogtak. Lábai és karjai horzsolásokkal volt tele, ruhácskája izzadtan tapadt a testére. Lihegve, fújtatva gyűjtött erőt, majd rájuk rontott. Gyönge karjaival elszántan hadonászott. Csak úgy záporoztak a testén az ütések. Elesett.

- Mindjárt az öcséd következik! Taknyos! – röhögték az arcába azok.
Felállt. Már nem kalimpáltak a karjai. Egyenesen a legnagyobb fiút vette célba. Pontosan az arca közepébe ütött. Beleadta abba az ütésbe minden erejét. Minden keserűségét, megaláztatását. Minden félelmét. Nem is érezte a kézcsontjaiba hatoló fájdalmat.

- Eltört az orrom – üvöltött fel fájdalmasan a nagyfiú. Ujjai közül vér buggyant elő, ahogy orrához szorította tenyerét. A másik kettő sápadtan meredt felé.

- Mutasd! – kiáltottak egyszerre.

Mutatta.

- Hú de ferde! – szakadt fel az egyik kötekedőből a csodálkozás. Erre a nagyfiú elrohant, a barátai meg a nyomában.

A testvérek egyedül maradtak a néptelen utcán. A kisfiú odaszaladt a nővéréhez. Mindkét karjával átölelte a lábait. Szorosan, mintha az a két vékony lábacska a világon az egyetlen dolog lenne, amibe még kapaszkodni lehet. A lány magához ölelte kócos kobakját.

- Annyira féltettelek – suttogta és gyöngéden megcsókolta a feje búbját.
Kézen fogva vezette hazáig. Útközben elmesélte neki milyen szépet rajzolt és megígérte, hogy ha tetszik, az övé lehet. Mindörökre.

A kisfiú tapsikolt örömében, ahogy a rajzolt madarakra nézett. Mint kiscsikó, úgy szaladt körbe-körbe a lány keze munkája körül.

- Tényleg az enyém? Tényleg az enyém?

- Igen.

- A madarak is? Meg a fák? És a napocska is?

- Hát persze – mosolyodott el a nővére. – Ha akarod. Ha nagyon akarod, minden a tiéd lehet…