A pokolban minden a szokásos módon zajlott. A kondérok alatt vígan lobogott a tűz, főtt a vacsora. Mindenféle csúszómászó ínyencség rotyogott, gőzölgött mindenfelé, ahogy a bibircsókos vén banyák kavarták, forgatták nagy füstös kanalaikkal.
A fáklyák fényénél ördögfiókák hancúroztak. Csúfolták, tépték egymást. Kergetőztek, birkóztak kimerülésig.
A felnőttek vad táncot jártak, hujjogtak, hangos röhögéssel tudatták egymással, mennyire meg vannak elégedve a sorsukkal. Fennhangon dicsekedtek aznapi rossz tetteikkel. Egymást túlharsogva, a másik szavába vágva ordítoztak nagy bőszen. Időnként elcsattant egy-egy pofon, nyakleves. Megszokott dolog volt ez közöttük, senki nem tulajdonított túl nagy jelentőséget egy megrepedt bordának, leszakadt fülnek, kicsorbult fognak. Nem volt ebben semmi rendkívüli.
Két ördögfiúnak azonban elege lett a folytonos szófogadatlanságból, gonoszkodásból, hadakozásból. Hallottak az öregektől az emberek világáról és erősen kíváncsiak voltak, milyen is lehet ott az élet, ahol nemcsak a gonoszság és az ártó szándék létezik. Ahol a nap a sugaraival melegít és nincs szükség folyton égő máglyákra ahhoz, hogy némi világosság legyen.
A két fiú egyre jobban vágyott egy másik életre. Ami békésebb és szebb, mint ami itt lent jutott nekik. Már egy ideje beszélték egymás közt, hogy jó útra térnek, csak valahogy jussanak ki innen.
Addig – addig tervezgették, hogyan oldhatnának kereket, míg egy éjszaka összeszedték minden bátorságukat és nekiindultak, hogy kijussanak a pokolból. Félelemtől remegve lopakodtak végig a pókhálókkal, penésszel borított hideg sziklafolyosón, mígnem elérték a kaput, amely elválasztotta világukat az emberek világától.
A koponyákkal körberakott bejáratot két hatalmas, szőrös pokolfajzat őrizte. Szemük vörösen izzott a sötétben, bűzös leheletük párafelhőt formált torzonborz koponyájuk köré, ahogy ücsörögtek a falnak támaszkodva. A bokájukon kovácsoltvas karika, súlyos láncokkal. Azokkal voltak kétfelől kikötve a falhoz az idők végezetéig. Ha nekifeszültek, középen épp hogy elérhették egymást. A körülöttük szétszórt csontok között skorpiók lapultak, kígyók tekeregtek áldozatra lesve. A falhoz támasztva félelmetes szúró szerszámok, vasvillák a kezük ügyében.
A két szökevény szíve annyira vert az izgalomtól, hogy majd kiszakadt a mellkasukból. Szinte megbénultak a félelemtől, pedig valahogy át kellet jutniuk az őrségen. Szerencsére gondjuk volt rá, hogy előző este ellopják az öreganyjuk láthatatlanná tévő köpönyegét. Most abba burkolóztak mindketten. Szorosan átölelték egymást, úgy lépkedtek nesztelenül a szabadulás felé. Gondosan vigyáztak, nehogy rátapossanak valamelyik kígyóra, meg ne reccsenjen a patájuk alatt egyetlen kiszáradt csont sem.
Az őrök persze megérezték a szagukat és nyugtalanul fürkészték a sötétséget. Félelmetes morgások kíséretében kutatták mi lehet az a valami, amit éreznek és ami egyre közeledik feléjük. Sátánfajzatnak kell lennie, de nem látták sehogy sem. Szurkálták a sötétséget nagy dühösen. A két ördögfiú vakmerő ugrással libbent át közöttük. Egyikük combjába belehasított a találomra odabökött villa rozsdás hegye, felszakítva jó arasznyi hosszan a bőrt, ám így is sikerült átlépniük a küszöböt.
Kiszabadultak. Kijutottak a felvilágba. Ott azon nyomban láthatóvá váltak. A köpenynek a pokol határán túl, az emberek világában megszűnt a varázsereje. Az őrök üvöltve rontottak rájuk, azonban a kovácsoltvas láncot nem tudták sehogy sem elszakítani. Hát csak ordítottak feléjük nagy vicsorgással, fogcsattogtatással.
Ők meg közéjük hajították a mágikus leplet. Azok azon nyomban marcangolni kezdték. Mindkettejük magának akarta szerzeményül. Kezdeni ugyan semmit sem tudtak vele, de eléggé irigyek voltak ahhoz, hogy ne engedjék, hogy a másiké legyen bármi is, amit meg tudnak ők is szerezni. Ügyet sem vetettek a távolodó alakokra, olyan ádázul egymásnak estek. /foly.köv./
Kövess bennünket: Facebook oldalunk
Olvasta már?
Címlapon: