Azok meg amilyen gyorsan csak tudtak, inaltak minél távolabb. Bevették magukat egy bozótosba, abban törtek utat maguknak. Maguk sem tudták merre, csak előre. Mindig csak előre, az orruk után. Egészen addig, míg egy nagy folyó nem állta az útjukat. Víz! És az ördög utálja a vizet! /1. rész ITT/

Megtorpantak. Leheveredtek egy fűzfa alá. Ott töltötték az éjszakát. Hajnalban a kisebbik erős fájdalomra ébredt. Sajgott a seb, amit az éjjel kapott. Hiába nyalogatta, meg tömködte füvekkel, nem használt semmit. Társa sásból meg békalencséből készített rá kötést s ez némileg enyhítette kínjait. Lekuporodtak a part szélén, onnan nézték a nagy vizet. Epekedve tekingettek a túlpart felé. Tanakodtak, hogyan juthatnának át oda, azonban nem tudtak kitalálni semmi okosat. A víz az víz. Fájdalmasan rossz lenne az érintkezés vele. Legalábbis ezt hallották az alvilági öreg démonoktól.

Nem lehet, hogy itt megálljanak. Akkor soha nem jutnak el az emberek közé és soha nem tudnak megjavulni, rendes életet élni. Márpedig ez volt minden vágyuk. Mivel nem jutottak semmire, felkerekedtek és elindultak a folyó mentén lefelé. Lesz, ami lesz. Kis idő múlva találtak egy révészt, aki csónakkal hordta át az embereket egyik partról a másikra és vissza. Épp magányosan pipázgatott a ladikja végében. Amint meglátta a felé közeledő két torzonborz, sántikáló alakot, felkiáltott rémületében. Elrúgta magát a parttól és kétségbeesetten evezett a túlpart felé. A két fickó meg hiába lármázott, integetett, hogy nem kell tőlük félni, nem ártanak ők senkinek. Hiába való volt minden. Ott maradtak egyedül. Éhesen, fáradtan, sebesülten.

A révész közben fellármázta a túlpartot. A nagy kiabálásra összesereglett emberek odaátról gyanakodva figyelték a két csapzott bundájú, mosdatlan, ijesztő számkivetett sátánfajzatot. A vízen túlról nem láthatták a reményt és a jóságot a szemükben. Csak a szarvaikat, a farkukat meg a patáikat.

- Ördögfattyak! – kiabálták feléjük a feldühödött férfiak. Kezükben kapát, ásót, kereplőt ráztak elszántan.

- Gonosz fajzatok! Takarodjatok vissza oda, ahonnan előmásztatok! – visították az asszonyok. Közben egyik kezükkel hányták magukra a keresztet számolatlanul. A másikkal meg porontyaikat szorították magukhoz. Mintha legalábbis máris vinni akarná őket az ördög.

A két loncsos meg egyre csak integetett az innenső partról. Magyarázni próbálták, hogy ők nem gonoszak. Éppen hogy szeretnének megjavulni. Jónak lenni és rendes életet élni. Kézzel-lábbal mutogattak, amikor suhogni, sisteregni kezdett körülöttük a levegő. Kőzápor zúdult rájuk odaátról. Tompa puffanással csattant a fejükön, karjukon, mellkasukon minden egyes találat. Hétrét görnyedve futottak, menekültek vissza a sűrű bokrok közé.

Ott kuporogtak egészen addig, míg amazok odaát úgy nem döntöttek, hogy elég lesz a nagy hajigálásból, mert biztosan visszakotródtak a fortyogó üstjeik köré.
Közben rájuk esteledett. Nagy óvatosan előmerészkedtek és fogtak vacsorára néhány kövér békát, azzal csillapították éhségüket. Nem bíbelődtek a sütögetésükkel. Egyébként is a tűz fénye csak bajba sodorta volna őket. Úgy nyersen falták fel őket. Mikor ezzel megvoltak, hanyatt vágták magukat, úgy bámultak fel a csillagos égre. Csak nézték a sok apró fényt az égen. Ilyet annak előtte még sose láttak és nagyon tetszett nekik. Időnként felszakadt hol egyikből, hol másikból egy keserves sóhaj.
Reggel még azt remélték, hogy a nehezén túl vannak és gyönyörű életről ábrándoztak. Keserves leckét kaptak azonban: a régi világhoz már nem tartoznak, az új pedig szemmel láthatóan nem akarja befogadni őket. Mi lesz így velük?

Az álom szépen lassan rájuk telepedett. Nyugalmat hozott, egészen reggelig…

/foly.köv./