Amint elég közel értek, a két ördög rázendített a nótára. Fújták a sípot, kántálták a verset hozzá, ropták a táncot, csak úgy porzott a föld alattuk. Közben meg egyre a kis csapat felé sandítottak. 
- Tetszik-e a danolászás?
Úgy tűnt, hogy tetszik, mert odaát csónakot eresztettek a vízre, beszálltak és ütemes evezőcsapásokkal közeledtek feléjük. Még integettek is, meg kurjongattak.
Az ám! Hogy nem jutott ez előbb az eszükbe! – gondolta a két menekült, és egymásra kacagtak.

 /előző részek:/ itt>>> - itt>>> és itt>>>/

- Megspórolhattuk volna koma a tegnapi helybenhagyást!
- Meg a dudorokat a fejünkön, kék foltokat a hátunkon, no és a szakadásokat a bundánkon!
- Ma este már ágyban alszunk koma! Mint az emberek!
- Szépen terített asztalnál vacsorálunk!

A férfiak közben átértek a folyón. Partra húzták a kis lélekvesztőt. Mikor ezt elrendezték, szépen körbeállták a két daloló, sípoló komát, úgy nézték őket egy darabig. Azok meg még hangosabban rázendítettek. Szakadt róluk a veríték, úgy ropták a táncot. Roppant mód örültek a társaságnak. Egészen addig, míg az egyik legény el nem kiáltotta magát:
- Hinnye! Rusnya pokolfajzatai a világnak! Majd adunk nektek mindjárt! Lesz miért óbégatni, ordítozni! Az anyátok kénköves keservit!

Azzal mind előkaptak a kabát alól botot, cséphadarót, bunkót és neki a két ördögnek. Azok szegények hirtelen fel sem fogták, mi történik velük. Csak amikor már tucatnyi csapás csattogott a bőrükön, eszméltek, hogy bajban vannak. Elfutni nem lehetett, mert körbe voltak véve. Hát csak kapkodták maguk elé a karjukat kínjukban, meg visítottak, ahogy a torkukon kifért!

- Az anyátok ne sirasson el! Majd mi elhúzzuk a nótátokat! – kurjongatták kipirosodva innen is, onnan is feléjük.

Az ütések meg záporoztak rájuk mindenfelől. Végül nagy nehezen kiugrottak az emberkupacból és uccu neki, vesd el magad! Inaltak, ahogy a lábuk vinni bírta őket. Be a bozótosba. Ott aztán meglapultak. Az emberek meg nagy kiabálva utánuk. Nem találták őket, hát fáklyát hoztak és rájuk gyújtották a csalitot.

Estig hajtották őket, hátha előkerülnek. Közben a két füstös kínjában, hogy megmeneküljön a tűzhaláltól, nagy óvatosan beleereszkedett a folyóba. Hideg volt a víz, a sodrás elkapta, az örvény alaposan megforgatta őket. Alig bírtak a felszínre evickélni időnként. Csak sokkal lejjebb mertek kivergődni a partra. Ott hevertek jó ideig, lihegve, szuszogva, jajgatva, sebekkel borítva.

- Hát komám! Két napja vagyunk kint a pokolból és eddig kétszer hagytak helyben bennünket – nyöszörgött keservesen a kisebbik fickó.
- Valamit nagyon rosszul csinálhatunk, mert az emberek világa jónak kell, hogy legyen! Ezt bizton tudom komám! – érkezett rá nyomban a válasz.
Összeszedték magukat és együtt, egymást támogatva sántikáltak tovább. Lefelé haladtak a folyó partján. Gondosan elkerültek mindent, ami élt és mozgott. Kissé azért megfogyatkozott az emberek iránti bizalmuk.

Napszállta felé keserves nyihogásra, hangos kiabálásra lettek figyelmesek. Füleltek. A hangok a közeli földút felől hallatszottak. Nagy óvatosan közelebb lopakodtak. Egy szekeret láttak az úton. Egyik kereke gödörbe kapott, a ló sehogyan sem tudta kirántani onnan. A kocsis – egy vénséges vénember – hiába biztatta, hiába feszült a keréknek. Kevéske volt már az ereje ahhoz, hogy segíthessen. Megtörölte a homlokát, tenyerével ellenzőt formált a szemöldöke fölött, úgy kutatott segítség után. Hiába. Nem járt arra egy lélek se. Leszámítva a két félholtra vert szerencsétlen kóborlót.
Egymásra néztek:

- Segítenünk kellene! – suttogta a nagyobbik.
- Koma! Én megint verés szagot érzek! – hurrogta le a másik nyomban.
- De akkor valami jót cselekednénk! Az első jótett lehetne az életünkben! Amiért megszöktünk!
A kisebbik nagy nehezen ráállt a dologra. Valamelyest ráncba szedték a bundájukat, aztán nagy óvatosan elősántikáltak a rejtekhelyükről.
- Segítenénk jóember. Ha lehet… - szóltak oda bizonytalanul. Futásra készen, mert látták az ostort a szekér oldalába szúrva és már ismerték. Nagyon is ismerték. Sokkal jobban, mint szerették volna. Gyakran elnáspángolták őket odalenn…
- Hát ti meg miféle szerzet vagytok? – kérdezte az öreg. Aztán megrántotta vállát.
- Mindegy, csak veselkedjetek neki hátul a keréknek!
-
A két „szerzet” meg egymásra nézett, aztán beleköptek a tenyerükbe és nekifeszültek a küllőknek. Hasogatott, sajgott minden porcikájuk, de összeszorított foggal küzdöttek. Végül sikerült kirántani az elakadt kereket a mélyedésből.
Az öreg meg hálálkodott. Még beszélgetett is velük egy keveset. Amikor kiderült, hogy se szállásuk, se elemózsiájuk nincs, meghívta őket, vacsorázzanak, aludjanak meg nála. Hátul a pajtában van hely bőven. A két koma félve fogadta el meghívást. Erősen tartottak attól, hogy ennek is verés lesz a vége.
Volt már kevéske tapasztalatuk az emberek világából…
/Folyt.köv./