Az Isten egyszer nagyot gondolt,
szeretettel csak lebámult
csodás képre, fűre, fára,
erre a meseszép világra,
Itt az ember, adjunk neki,
ajándékot, mely elveszi,
minden gondját, búbánatát,
mesebeli szívek baját.
Egy fiam van, nektek adom,
szíveteket aranyozom,
díszítem azt alázattal,
gyönge lelke halálával.
Szólt az Isten: belenéztél,
önmagadban, mit tetéztél?
Mi a bűnöd, mi a hibád?
Tisztaságban, hogyis bírnád?
Ha a Fiam által tisztulsz,
soha bizony el nem pusztulsz,
de ha másban leled kedved,
fényhegyeim mind elveszted.
És az ember, mit válaszolt?
Fiad vére, kihez is szólt?
Nekem nem kell, mindenem van!
Nem kell nekem a te fiad!
Mondta Isten: majd megbánod,
hogyha élted lesz halálod.
Mert a mennyben az maradhat,
akit Fiam megváltoztat.
Kinek hófehér ruhája,
Jézus vérével itatva,
jókedvvel és derűs szívvel,
koronázva megtéréssel.
Így az ember szabadon,
eldöntheti egy napon,
jónak, rossznak szolgálója,
vagy Jézusnak hű munkása
lenne - e, mert teheti,
az ítélet majd eldönti.
Kövess bennünket: Facebook oldalunk
Olvasta már?
Címlapon: