A kőember meg csak állt és nézett utána. Hosszú évek óta ez volt az első érintés, amit emberi lénytől kapott. Igaz véletlen volt, de akkor is. Ujjaival végigsimította a karját, ahol nekiment a lány. Máskor bosszús lett volna, most azonban csak vetett egy pillantást a lány távolodó, karcsú alakja után, mielőtt bement a házba.

---

Előző: 1/1

---

Este a zuhany jóleső forrósága alatt észrevett egy apró, hajszálvékony repedést a könyöke alatt. Épp ott, ahol nekiütközött az a lány. Nem tulajdonított neki különösebb jelentőséget. Majd elkövesedik és nyoma sem lesz pár nap múlva.
Másnap újra látta a lányt. Majd újra és újra. Nap-nap után. Magának azt hazudta, hogy véletlen az egész. Pedig egy idő után már izgatottság lett rajta úrrá, ha késett.

- Lehetne pontosabb – dohogott ilyenkor magában.

Az első kis repedést pedig – ahelyett, hogy beforrt volna szépen, nyom nélkül - továbbiak követték.

Egy szép estén csilingelő hangon ráköszönt a lány. Ráadásként még egy kedves mosollyal is megajándékozta. Ő meg csak bámult rá, mint aki részeg. A lány állt egy pillanatig előtte, nézett rá gyönyörű tiszta, nagy kék szemekkel, aztán megvonta a vállát és könnyed léptekkel folytatta útját.

Kőember zörrenésre tért magához. Valami leesett a járda burkolatára, közvetlenül a lába mellett.

- Még jó, hogy nem rám – bosszankodott, de elakadt a szava. Döbbenten nézett a valamire, ami a földön hevert. Egy darabka kő volt. Egy töredék a páncéljából.

A következő napon izgatottan várta a lányt. Ahogy közel ért hozzá, ráköszönt. Bocsánatot kért a tegnapi faragatlanságáért.

- Semmi baj – nevetett a lány, miközben kedves természetességgel megigazította arcába omló szőke tincseit.

Váltottak pár mondatot időjárásról meg hasonló lényegtelen apróságokról, aztán illedelmesen elköszöntek egymástól. Kőember meg csak nézett a lány után. Maga sem értette miért, de váratlanul utána kiáltott.

- Ugye jön holnap is?

- Hát persze – nyugtatta meg – minden nap, hiszen tudja, itt dolgozom a közelben!

- Baj is lenne, ha nem jönnék – tette hozzá nevetve.

- Várni fogom - szaladt ki Kőember száján a szó.

Legszívesebben visszaszívta volna, de nem lehetett. A lány cserébe mosollyal ajándékozta meg, aztán megfordult és indult tovább.

Mielőtt befordult a sarkon, még visszanézett. Látta, amint Kőember lehajol és valamit szedeget a járdáról. A testéről leomló kis darabkákat kapkodta össze maga körül. Amikor végzett, felegyenesedve körülnézett, nem látta-e meg valaki. Csak a postás, aki miután végzett a munkájával, hazafelé tolta a rozoga kerékpárját az út szélén. Közben vidám dalocskát fütyörészett.

- Megint rossz a kerékpárja! Hogy a fenébe lehet valakinek ilyenkor is jókedve? – nézett végig rajta a Kőember.
A bosszankodás azonban ezúttal elmaradt. Inkább szánakozást és némi irigységet érzett a zöld ruhás ember láttán.

Egyre többet és egyre hosszabban beszélgettek a lánnyal. És egyre több törmelék borította a járdát minden alkalom után. Egy este a tükör előtt állva meg kellett állapítania, hogy néhol bizony már látszik a bőre. Megtapintotta. Furcsa érzés járta át a testét. Olyasmit érzett, mint amit legutoljára édesanyja ölelése nyomán. Kellemesnek találta.

Másnap korábban hagyta abba a munkát a szokásosnál. Hazafelé tartva leparkolt egy műszaki kereskedés előtt. Vásárolt egy erős felépítésű, megbízható, masszív kerékpárt, s hozzá minden felszerelést, ami kell hozzá. Óvatosan helyezte a csomagtartóba, nehogy akár egy karcolás is essen rajta. Ajándékba lesz és az ajándék úgy illik, hogy hibátlan legyen.

Este szokás szerint várta a lányt. Kellemesen elbeszélgettek. Azonban amikor meglátta a postást közeledni, gyorsan elköszönt. A lány nem értette, de tudomásul vette, hogy ma valamiért sietős a búcsú, hát ment.

Kőember pedig odalépett az emberhez és a kezébe nyomta a vadonatúj kerékpárt.

.

- Itt van barátom, használja egészséggel – nézett rá barátságosan.

- Nekem nincsen pénzem - nézett rá vissza az ember, fáradt, tanácstalan szemekkel és már tolta is el magától a csillogó kétkerekűt.

- Na, csak fogadja el, használja bátran! Nem kell a pénze. Elég, ha nekem adja a régit cserébe – biztatta Kőember.

A postás meg boldogan pattant nyeregbe. Kétszer körbebiciklizte jótevőjét, majd nagy hálálkodás közepette elpedálozott. Várja otthon az asszony, meg a gyerekek. Lesz nagy csodálkozás, az biztos.

Kőember meg fogta a seprűt meg a lapátot és gondosan összetakarította a testéről lépten-nyomon aláhulló szilánkokat. Így tett akkor is, amikor egy kis használt kocsit vásárolt a gyermekeivel örökösen loholó asszonynak.

– Csak azért, mert nem bírom nézni, ahogy szerencsétlenkedik itt a kölykeivel – korholta. De a szeme mosolygott és a hangjába erőszakolt bosszúság is hamisan csengett.

Sepregetnie kellett akkor is, amikor a szemközt lakó öregasszony könnyek között köszönte meg a háza felújítását.

Alig maradt már a páncélból. És alig maradt valami kevéske a pénzéből. Mert időközben az is elfogyott. Kellett a közeli iskola bútorainak cseréjéhez, a városka focicsapatának a felszerelésére, az öregeknek színházlátogatásra, meg még ki tudja mi mindenre. A könyvtár fejlesztésére már úgy tudott pénzt adni, hogy elbontotta és eladta a betonkerítést. Meg a bútorait is. Cserébe annyit kért, hogy alkalmazzák a koldust az utcából. Volt is éppen karbantartóra szükség, hát elrendeződött még egy ember sorsa.