A történet a szokásos módon kezdődött. Az öreg király kihirdette, hogy annak adja lánya kezét, aki elhozza neki a sárkány levágott fejét. Lehet, hogy hármat, esetleg hetet, de legfeljebb tizenkettőt. Ezt az aprócska, ám annál fontosabb részletet nem közölték a hírmondók. Lényeg, hogy a sötét lelkű bestia nem hagy békét a gyönyörűséges leánynak, hát pusztulnia kell! (1.rész)
Tagadhatatlan, valóban meseszép volt a királykisasszony. Érkeztek is a világ összes zugából mindenféle hős és kevésbé hős lovagok szolgálatára jelentkezni. Az apja meg, ahogy illik mindet jó szívvel vendégül látta egy királyi eszem-iszomra, amit rendre nem csekély mértékű bor elfogyasztása majd jókedvű danolászás követett.
Léna, a királylány meg illedelmesen mosolygott mindegyikükre. Nagy, ártatlan, könnyben úszó szemekkel nézett, miközben gyönge, törékeny ujjaival belecsimpaszkodott az épp aktuális hősjelölt erős karjába. Rendre elrebegte, hogy ő igazán nem kérheti, hogy bárki is az életét dobja oda érte, de hát fenséges apja ura ragaszkodik a küzdelemhez, így hát ugye, bármennyire is fájdalmas ez szívének, annak meg kell lennie.
Van az az elfogyasztott alkoholmennyiség, ami után az ember akár puszta kézzel is nekiáll letépni bármekkora sárkány akármennyi fejét, pláne, ha az imádott leány, remegő pillákkal lágyan a fülébe suttogja, hogy ő élete szerelme és hitvese lesz, ha győzedelmesen tér vissza hozzá.
Útnak eredtek hát a vitézek bajvívásra szépen sorban, egymás után. És ugyanolyan szépen sorban, egymás után szörnyű halált is haltak mind a sárkány barlangjánál.
Így találta magát a küzdők sorában Candidus lovag is. A királyi vendéglátást, no meg a hófehér kacsó odaígérését követően egy hűvös reggelen szépen felöltötte ezüstös páncélzatát, felnyergeltette kedves paripáját és az udvari népek éljenzése közepette azzal a feltett szándékkal, hogy majd ő megmutatja, hogyan kell elbánni a félelmetes monstrummal, délcegen kiléptetett a vár kapuján.
Na jó, maradjunk a tényeknél. Az udvari népeket történetünkben egy álmos istállófiú, meg a kapunál szolgálatot teljesítő két részeg strázsa jelentette, akik sipkájukkal hadonászva biztatták a lovat és lovasát gyorsabb távozásra.
A nyeregben egészen hátrafordult, úgy vetett még egy hosszú pillantást királykisasszony ablaka felé. Látta, amint törékeny keze búcsúzóul feléje int kis kendőcskéjével.
- Micsoda szűzies, romantikus kifejezése ez irántam való szerelmének – gondolta, majd nyomban káromkodott egy egészségeset, mert felborította az útjába kerülő vízgyűjtő hordót.
Magasan volt az a bizonyos ablak, szinte homályba veszett a reggeli ködben. Jobb is volt ez így délceg vitézünknek. Az aprócska fehér kezecske ugyanis az egyik szolgálólányé volt, aki úrnője parancsára a szobát takarította és épp porrongyot rázott, bágyadt kelletlenséggel.
A királylány meg közben udvarhölgyeivel frissítő, rózsaillatú fürdőt vett, hogy üdén léphessen az udvari kegyencek körébe a reggeli lakoma alkalmából bezsebelni napi hízelgésáradatukat. Erre kegyeskedett minden reggel időt szakítani. Nem vonhatta el ettől a szórakozástól mindenféle lovagocskák halálba indulása sem.
- Ezt azért igazán megérthetik – kacagott hangosan. – Persze arra a kis időre, olyan mindegy nekik – tette még hozzá játékosan komolykodó ábrázatot vágva.
A körülötte lubickoló lányok természetesen egyetértettek és együtt nevettek vele. Erre tartotta őket - nem kevés pénzért - az apja. Visongva spriccelték egymásra a vizet, nyomatékosítva, hogy tényleg mennyivel fontosabb tevékenység az, amivel épp múlatják az időt, holmi érzelgős búcsúceremóniánál.
- Úgy kell a sok bolondnak! Ha meg akarnak halni, csak tessék! – folytatta a királylány, felháborodást tettetve.
- Ez, ha jól számolom, már a huszonkettedik – csücsörítette csinos kis száját az egyik szőke fruska.
- Nahát! Még csak? A harmincadikat megünnepeljük egy igazán pompázatos bállal! – zárta le a témát a királykisasszony.
Azzal kilépett a medencéből, jelezve, hogy a reggeli lubickolásnak ezennel vége.
A lovag közben nagy patkócsattogással léptetett végig a város utcáin. Néhányan megbámulták, mások szánakozással intettek felé. A legtöbben föl sem néztek tevékenységükből. Minek. Úgy sem látják többet. Eleinte még érdekes volt a népeknek, ahogy hétről hétre a pompás, páncélos vitézek végigdübörögtek a házak között, mára azonban egészen megszokottá vált ez is, mint minden más dolog, ami gyakran ismétlődik az emberek életében.
A jó lovagnak meg dalolt a szíve, szárnyalt a lelke, repesve várta, hogy végre szemtől-szembe találja magát a tűzokádó sárkánnyal, legyőzze és indulhasson vissza házasodni.
Persze azt, hogy tüzet okád, senki nem mondta neki, de ő azért így képzelte. A dada így mesélte neki még egészen apró kisfiúcska korában, hát így kell lennie. Bizonyosan.
/folyt.köv/
Kövess bennünket: Facebook oldalunk
Olvasta már?
Címlapon: