Március 8. A naptárban rideg, fekete színnel írt hétköznap. A férfi szívekben, a férfi lelkekben azonban piros betűs, virággal övezett ünnep. Ünnep mely méltó helyre, trónjára emeli a gyengébbnek mondott, mégis oly sokat csodált női nemet.
A mai napon nekik nyílik a virág, róluk versel a költő, nekik csendül a dal, értük dobban a szív.
A mai napot a kedves, szépszavak, a köszönet, az eddig el nem mondott érzések, az izzadt tenyérben szorongatott színes virágcsokor, s mind az, ami az év többi napján elmaradt, vagy csak kevés jutott, keveset éreztek belőle, az tölti ki.
Gyarló és esetlen férfi voltunk talán ami akadályozza azt, hogy az év többi napja is hasonló legyen, mint a mai.
Ebben a mindinkább elembertelenedő világban a béke hordozói, az igaz emberi értékek felmutatói, őrzői a nők. Nekik köszönhetjük a földi életet, a szerelem és a szeretet mindent túlélő érzését, a családot, a biztonságot, a reményt. Még a szép szavakat is tőlük tanuljuk, mi érdes férfiak.
Ma a nőket ünnepeli a világ. Lehet–e egyetlen akármilyen szépre sikerült nap, egyetlen nagy csokor virág elegendő arra, hogy pótolja az esetenként elfelejtett jeles napokat, elmaradt figyelmességet, jó szót, baráti érintést? Nem lehet elegendő, persze hogy nem. Nem is szabad, hogy elég legyen, hiszen akkor csak kipipálnánk az ünnepet, mint lerótt kötelezettséget, s férfiúi lelkiismeretünk nyugodt lenne a következő márciusig.
Azért mégis meg kell állnunk egy percre, egy mosolyra, hogy megcsodálhassuk, elismerhessük, megköszönhessük az emberfeletti erőfeszítést. Nemcsak ma, hanem az év minden napján eszünkbe kell, hogy jusson ez.
A havat lassan elemésztő, jókedvű madárfüttyel érkező tavasz napsugara cirógatja, mosolyogva köszönti a hölgyeket.
Köszönti, akit először láttunk, először megszerettünk, akinek mind az életünket köszönhetjük, s örökké velünk van legbelül, s akinek mindig kisgyerekek maradunk: az édesanyát. A nőt, aki teste és lelke minden kincsével táplálva, fáradhatatlan munkával, mosolyogva nevelt föl bennünket.
A meleget ígérő lágy szellő hálával fonja körbe, becézve öleli körül a hitvest, a szerelmet adó társat, aki örömöt–bánatot, rossz időket – jó napokat megoszt és vállal velünk.
Csodálok és köszöntök minden nőt, akik bár úgy tartják: gyöngék és törékenyek, az otthon melegének, a család összetartozásának, a békének őrző angyalai. Akiknek alig jut köszönet és hála a mindennapok rohanásában, s azt is csak elvétve vesszük észre, mi az effélére érzéketlen férfiak, ha megcsillan néhanap egy parányi csepp a szemük sarkában.
Nincs olyan ember, aki ne vágyna a szépre, a biztató szép szóra, szerelemre, boldogságra. Arra hogy fontos legyen valakinek. Férfiak és nők együtt, egymásnak tudjuk ezt nyújtani. Különbözőek vagyunk, de kiegészítjük egymást. Ez okoz néha könnyes gyötrelmet s szül sok-sok boldog örömöt. Egymás nélkül nyomorult volna az élet: elvesztené lényegét, értelmét.
A virág elhervadhat, szó elmúlhat a nők iránti tisztelet és hála azonban soha.
Kövess bennünket: Facebook oldalunk
Olvasta már?
Címlapon: