A palotában a király engedélyezett neki némi időt, hogy kifújja magát az esti ceremóniáig, ahol vacsorát adnak a tiszteletére. Intésére szolgák vették körül Candidust és egy szobába vezették, ahol megpihenhetett. Egy darabig sürgölődtek körülötte, aztán sorban, egyenként távoztak. Az utolsó után halk puffanással záródott az ajtó. Egyedül maradt. Nem zavarta, hozzászokott. Elég jó társaság volt önmaga számára. Odasétált egy oroszlánfejekkel díszített ollószékhez és jólesően kinyújtóztatta benne fáradt tagjait. Fejét hátravetette és lehunyta szemeit.
( 1.rész - 2. rész - 3. rész - 4. rész - 5. rész)
Még most is beleborzongott, amikor felidézte magában a mögötte álló napok történéseit. Persze mindannak az előzménye, ami most történt vele, sokkal, de sokkal régebbre tehető. Még valamikor apród korában kezdődött.
Apja, aki maga is lovag volt, egészen fiatalon, gyermekként vitte fel a királyi udvarba. Az uralkodó pedig – hű lovagja érdemeire való tekintettel – megengedte, hogy egyik udvari vitéze mellett szolgáljon. Becsülettel végezte a dolgát gazdája mellett évekig. Siheder korán épp csak túl volt, amikorra szorgalmával, ügyességével rászolgált arra, hogy fegyverhordozó váljon belőle.
Amikor háborúba vonult a király, urát is seregébe szólította. Az ifjú Candidus meg persze követte őt a csatákba. Cipelte, gondozta gazdája pajzsát és fegyvereit. Kikalapálta, fényesítette páncélját, gondozta harci paripáját. Közben elsajátította a fegyverforgatás fortélyait. A többi legénnyel vívott párharcokat rendre megnyerte. Többször tett bátorságáról, eszességéről is bizonyságot. Ha bizalmas levelet kellett kézbesíteni, részeg duhajokat odább zavarni, mindig kéznél volt. De számított rá gazdája olyankor is, amikor tervet kellett szőni, okossággal kellett kitalálni.
Ura kedvét lelte az értelmes és ügyes fiúban, így közvetlen kíséretébe választotta. Onnantól kezdve részese volt minden ünnepségnek és más alkalmaknak, melyen gazdája részt vett. Ez idő alatt tökéletesen megismerte a lovagi élet szabályait, megtanulta mi az a lovagi becsület.
Miközben erős eltökéltséggel készült arra, hogy egy napon lovaggá üssék és dicsőséget szerezzen apja nevének, volt alkalma más udvari foglalatosságra is. Egy trubadúrtól megtanult lanton játszani és énekelni hozzá. A napi teendők után kora esténként zenéléssel múlatta az időt a palota mögötti kertben. Olyan szépen, olyan szívhez szólóan énekelt, hogy felfigyelt rá a király ifjú leánykájának egyik társalkodó pajtása, Lucia is.
A lány rendszerint a szobácskája ablakából hallgatta a fiú énekét, miközben gyönyörű, aranyló haját fésülte a ragyogó napsütésben. Candidus meg néha felnézett az ablakára. Ilyenkor találkozott a tekintetük. Csak egy pillanatra, nem többre, mert a lány figyelme azon nyomban a kék égen szárnyaló madarak, a nyíló virágok, a döngicsélő kis rovarok felé irányult. Mintha más nem is érdekelné e kerek világból. Candidus meg még lelkesebben énekelt. Örült, hogy van hallgatósága.
Csicsergett, forgolódott az egyre délcegebb Candidus körül megannyi csábítóan szép fehérnép, de ő észre sem vette őket, ügyet sem vetett rájuk. Szívét még nem érintette meg a szerelem s nem akadt el a lélegzete egyetlen igéző szempár láttán sem. Egyedül Lucia mosolya láttán futotta el testét jóleső, kellemes borzongás, azonban nem tudta mire vélni az érzést, hát sokat nem törődött vele.
Kerülte a mulatók és más hasonló, haszontalan helyek felkeresését. A tivornyákat meghagyta főúri családból származó társainak, akiknek nem jelentett gondot a szükséges páncélzat, fegyverzet és paripa megszerzése. Neki magának kellett előteremteni a lovagi felszerelés árát.
Apja, ugyan mindig elől járt az ellenséggel vívott harcban, és hőstetteiért rendre busás jutalmat kapott, azonban nem vetette meg a dínomdánomokat és a szép asszonyokat. Így aranyai rendre az ivók potrohos tulajdonosait hizlalták még kövérebbre, miközben neki felkopott az álla. Fiát is azért küldte szolgálni, mert csak gondot jelentett számára, csak úgy mint asszonya, akin gyakran bottal töltötte bosszúságát. Aztán egy esős hajnalon részegen belefulladt egy sötét sikátor mocskos pocsolyába.
Segítségére hát nem számíthatott Candidus. Szegény édesanyját is támogatnia kellett valamelyest, hogy ne kegyelemkenyéren kelljen tengődnie. Végül mégiscsak összegyűlt a pénz. Lovaggá válhatott ő is.
Azon a reggelen különös gonddal készítette elő páncélingét, vértjeit, sisakját. Apjától rámaradt kardját egy erőteljes mozdulattal a padlóba vágta. Mint kereszt előtt, omlott térdre hajnali imához. Mikor végzett, felnyalábolt mindent, s vitte a templomba az ünnepélyre. Míg sorára várt, megáldották, szertartásos mozdulatokkal felöltöztették. Végül rácsatolták a kardot is. Már minden társát lovaggá ütötték. Végül ő következett. Ügyességben, bátorságban az első, rangban az utolsó. Térdre borulva állta, ahogy a királyi kard acélpengéje háromszor megérintette a vállát, jeléül, hogy többé semmilyen sértést nem hagyhat megtorlatlanul.
Teltek a napok, hónapok, évek. Jó élete volt. Sorra nyerte a lovagi tornákat, ügyességével elkápráztatta az udvart, még némi vagyonra is szert tett. Ünnepelt bajnoka vált belőle. Zúgott a tömeg, amikor bajvíváshoz készülve hátasa nyergében délcegen ellovagolt a lelátókon helyet foglaló hölgyek és urak előtt. Páncélján örömtáncot lejtett a napsugár. Nyitott sisakrostélya látni engedte csinos arcát, meleg barna szemeit.
Ha acélkesztyűjével a sokaság felé intett, a szépasszonyok pihegve legyezgették magukat. Ilyenkor valahogy mindig elöntötte őket valami fura forróság. A lányok meg kuncogva, incselkedve integettek vissza színes kendőikkel. Az iránta érzett rajongás közepette fel nem tűnt senkinek, hogy Candidus arca mindig mosolytalan.
A királyi palotába soha nem jutott be. Irigyei megtalálták a módját, hogy távol tartsák a király közvetlen környezetétől. Igaz, ő maga sem kívánkozott különösebben a cifra udvari népek közé, így hát ezzel nem is törődött sokat.
Azonban a szívének oly kedves kora esti énekek is elmaradtak egy ideje. Megszólták, kigúnyolták érte. Egy lovagnak nem illő kertekben bóklászni, dalokat zengeni. Arra ott vannak a trubadúrok. Csúfolta a többi lovag is. Ha már párviadalban rendre alulmaradtak vele szemben, legalább így álltak bosszút sérelmeikért.
Nem vette hát többé kezébe kedves hangszerét. Pedig hiányzott neki a pendített húrok lágyan zengő hangja, a rózsák illata. És hiányzott neki még valami, bár maga sem tudta megfogalmazni, hogy mi. Lucia mosolya. Mennyire szeretett örömöt szerezni annak a lánynak. Őt sem látta aztán.
Bérelt magának a város falain belül egy takaros házat, ott élte mindennapjait. A király a háborúzást már régen befejezte, békét kötött minden ellenségével, így maradtak a lovagi tornák, baráti bajvívások. Aztán ezek is elmaradtak lassan.
Gazdálkodásba fogott. Pénzéből vett földet s vele jobbágyokat. Nem volt gondja az élettel. Később szeretett édesanyját tisztességgel eltemette. Távol az apjától. Legalább odaát legyen szegénynek nyugta tőle. Isten megáldja jóságos kezeit, melyekkel nevelte, védte, óvta, szerette hűséges fiát.
Idáig jutott gondolataival, amikor odakintről koppanások hallatszottak az ajtó deszkáin.
- Az esti lakoma tálalva uraság! Őfelsége kéreti a lovagterembe! – kiáltott be egy szolga a szobába és mint akinek sürgős dolga akadt, gyors léptekkel távozott.
Candidus jólesően nyújtózkodott, majd feltápászkodott.
- És most itt vagyok. A király palotájában és feleségül fogom venni a leányát – dünnyögte a bajsza alatt, miközben ruházatát, lábbelijét szépen megigazította magán.
Kövess bennünket: Facebook oldalunk
Olvasta már?
Címlapon: