Miért pont most? Miért velem? Miért így? Nap, mint nap megmagyarázhatatlan dolgok történnek velünk. A legtöbbjét ajándéknak, sőt csodának tartjuk, míg a másik részét átoknak a legnagyobb szörnyĹąségnek, ami létezhet.

Az életben lezajló események néha úgy tĹąnnek, mintha előre megírottak lennének. Haladnak a maguk útján, számunkra ismeretlen szabályok egy láthatatlan törvény szerint. Aztán valami történik és minden, amit a sorsról és az életről hittünk az teljes mértékig, értelmezhetetlenné válik.

Váratlan történések, amiket nevezhetünk véletlennek, csodának vagy sorscsapásnak.
Rengeteg tanulmány, elgondolás, szemlélet született a témával kapcsolatban.
A legtöbbje szerint, tudományosan minden megmagyarázható, ami végett igaz lehet, hogy mindennek van alapja. Ezt én sem vitatom, hiszen a világ a tudományok által felismert törvények szerint mĹąködik, ami egy tökéletes és érzékeny mechanizmus alkot.

Lehet, de mi van azzal a kis résszel?
A tudósszemlélet azt mondja, véletlen nincs. Legalább is olyan véletlen, ami a tudományok által nem elemezhető.
Azt a kicsit, amit sehogyan se lehet felfogni, abban valami mást látnak vagy nemes egyszerĹąséggel figyelmen kívül hagyják.
Miért is? Talán azért, mert az ő meglátásuk szerint ezt nem lehet értelmezni, pontosabban megérteni.
Enigma, nem de?

Szeretek a városban a környező hegyeken sétálni, bámészkodni, hiszen mindig tapasztalok valamit, ami megragad, gondolkodásra késztet.
Ami csak megtörténik, de magyarázatom nincs rá. Hagyom, hogy megtörténjen, közben élvezem a helyzetet, ami nem csak egy gyönyörĹą csoda, hanem maga a pillanat.
Egy vörösen lángoló naplemente, amit tudunk miért alakul ki, mitől lesz olyan színĹą amilyen. Mégis érzéseket kelt, magával ragad, elkápráztat.
Vagy amikor egy vadállat, aminek félnie kéne tőlem a közelembe merészkedik. Megvizsgál, leül mellém és elfogadja a hirtelen ötlettől vezérelve előszedett szendvicsemet, amit a kezembe véve, felkínálok neki.
Egy eleve nonszensz helyzet, mivel az erdei állatokat az emberek leginkább levadásszák vagy elĹązik. Így a szegény párák, ösztönösen félnek tőlünk, kétlábú lényektől.
Ám, valamiért úgy döntenek a bizalmukba fogadnak.

Mi az a megfoghatatlan dolog, amiért egy lény úgy dönt, megbízik bennünk és igényli a törődésünket, a szeretetet?
Maga a szeretet érzése is egy ehhez hasonló, nem meg fogható, mégis létező.
Amit nagyon utálok az a sokszor emlegetett tan, miszerint a szeretet a szerelem és alapvetően, minden emberi érzelem és érzés csak kémiai, biológia és egy halom más folyamat együttese. Na, ez az, amit nem hiszek el!
Az életet nem lehet csak ilyen módon megmagyarázni.

Képzeljük csak el.
Ha ez igaz lenne, akkor például olyan embert választanánk társunknak, aki erős, egészséges szervezet, tetszetős külső csomagolással, ami maga a genetikai tökély. Közben pedig egy érzelemmentes üres fejĹą alak, ami minket csak szaporodásra szánt valaminek nézne és tovább is állna egy újabb, tökéletes példányért. Arról nem is beszélve, hogy ez mind, ránk nézve is igaz volna.
Nem hiszem el, hogy az érzelmeket, az életet csak így lehetne definiálni.
Jóval bonyolultabb ez és valahol mindenki érzi és tudja. Gondoljunk csak bele!
Pont akkor találkozunk össze egy ismerőssel, amikor szükséges, és akire még csak nem is számítunk.
Csak összeakadunk vele és olyan dolgot vagy híreket hoz a számunkra, amire éppen nagyon szükségünk van. Esetleg olyat, ami megrázó, szomorú, haragot okozó, de muszáj tudnunk róla.
Vagy amikor megérezzük, hogy egy régi, kedves barátunk vagy családtagunk hiányol és a telefon után nyúlunk, hogy felhívjuk. Majd a vonal végéről döbbent mondat érkezik:
„Éppen most gondoltam rád!”
Vagy amikor futó pillanatként bevillan egy ismerős képe és az érzés, hogy én bizony most találkozni fogok vele. Majd hagyjuk tovafutni a pillanatképet és nem sokkal később ott áll a döbbent ismerős, aki szintén ugyanazt élte át, mint mi.
Ez már nem logikus, mint ahogyan az sem, hogy néhány emberrel, ha szeretnénk se tudunk kijönni. Valami taszít tőlük, pedig érdekesnek tartjuk, kíváncsiak lennénk a személyiségükre, de mint két ellenkező pólusú mágnes, eltaszítjuk egymást.
A különböző személyiségek is valaminek a részei. Van, hogy valaki önző lesz és egoista. Másokat lenéz, semmibe vesz, sőt szándékosan kelt feszültséget.
Míg mások olyan békét, jóindulatot, szeretetet, nyugalmat árasztanak, hogy a felbőszült, erőszakos embereket is képesek megnyugtatni. Akik önzetlenül szeretnek, még ha néha meg is vadulnak és butaságot csinálnak.

Nehéz ezeket megérteni, talán nem is lehet.
Például, hogy miért lesz valaki olyan, amilyen. Pedig van rá ok, csak nem az, amit erőnek erejével is belénk akarnak ültetni. Amihez már másféle gondolkodás és érzelemvilág szükséges.
Szerintem véletlenek nincsenek, hiszen mindennek oka van.
Csak nem olyan ok, amit nagyon sokan helyesnek gondolnak. Miszerint az nem is létezik, amit az öt érzékszervünkkel nem érzékelünk.
De bizony, hogy létezik! A szerencse se véletlen.
Egyszer, nem volt hazaútra pénzem és várnom kellett volna két hetet, mire megkapom az ösztöndíjamat.
Csak halkan mormoltam magamban, hogy de jó lenne csak annyi, amiből legalább egy hazaútra telne.
Csodák csodájára az albérletünk felé vezető úton kincsre leltem. Annyi pénz hevert a földön, ami jócskán több volt, mint a hazaútra való.
Hiszek a kimondott szó, a gondolatok teremtő erejében. Így az én szemléletemben ez egy magam által bevonzott csoda volt. Pont akkor, pont ott és pont úgy érkezett a szerencse, ahogyan nem is sejtettem.

Véletlen?
Még véletlenül se. Az élet túl összetett ahhoz, hogy az elképzelhetetlent csak véletlennek nevezzük.
Kicsit önmagam ellen is beszélek, amikor azt mondom, hogy véletlenek márpedig nincsenek.
Ezzel tulajdonképpen alátámasztom azt, hogy minden okkal történik, míg a tudós felfogás szerint, amit én oknak nevezek, az valójában nem is létezik.
Lehetséges, de amit én megtapasztaltam az jóval kacifántosabb ennél és az igazság… nos, ez is egy relatív fogalom.
Szimplán a véletlen mĹąve maga az élet? Vagy maga a véletlen a meghatározhatatlan a megfoghatatlan az, ami létezik?
Hogy mi az igazság, úgy gondolom, ezt már magunknak kell eldönteni.

Porkoláb Anna Lilla