Az életem maga a pokol! A Föld maga a mennyország!
Sokszor, jaj de sokszor hallom ezt a két mondatot és bizony akadt már sok olyan eset, amikor én is így éreztem. Mind a jót, mind a rosszat.
Sokszor elgondolkodom e két fogalom jelentésén. Menny és pokol. Mit jelenthet?
Kiskorunkban a felnőttek arra tanítottak minket, hogy a mennyország a felhők között a pokol pedig a föld alatt van. A mennyországot csak a tisztaszívű emberek láthatják a poklot, meg csak a nagyon rosszak. E két világ pedig lakhelye a jó és a rossz embereknek.
Biztosak voltunk abban, hogy mi azért nem látjuk a mennyek kapuját, mert sokat rosszalkodtunk. Így féltünk attól, hogy egyszer majd előjönnek a föld alól a csúf ördögök és levisznek minket a pokolba.
Felnőtt fejjel már mosolygok a dolgon. Szelíd, de határozott módszer volt szüleink tanítása, hogy meg tanuljuk elkerülni a rosszat és értékelni a jót.
Mindig is kíváncsi természet voltam, így már kölyök korom óta foglalkoztatott a szüleimtől hallott jó és rossz, láthatatlan világa.
Az internet fejlődésével, nagyon sok mindent megismerhettem a témával kapcsolatban. Olyat is, amivel korábban még nem találkoztam vagy amiről még egyáltalán nem hallottam.
Anno nagyon érdekeltek a különböző vallási formák és azok felépítése, hitvilága.
A kutakodásaim során, ami legelőször feltűnt, hogy egymástól távol élő népek szinte ugyanúgy ábrázolják vagy hasonlóképen vélekednek a mennyről és a pokolról, attól függetlenül, hogy teljesen más a hitrendszerük. Más isteneket tisztelnek és más ehhez kapcsolódó hiedelmük van.
A keresztény egy isten hite szerint a menny és a pokol a földdel együtt létezik és e kettőt az arra beavatottak vagy az életük utolsó pillanatát megélő emberek láthatják.
Míg más vallások, amik több istenhit rendszerűek, mint például a régi római a görög az indiai vagy a germán hitvilágában is létezik a menny és pokol fogalma csak más megfogalmazásban, más megnevezéssel.
Már az őskor embere is felismerte azt, hogy a halál pillanatában bekövetkezik valami, ami láttatni engedi azt, amit csak elmondásokból ismerünk és aminek a létezésében még a mai napig is kételkedünk.
Ha kicsit belemegyünk a sci fi világába talán ezt is meg lehetne magyarázni.
Sok meta és quantum fizikával foglalkozó tudós nem veti el más dimenziók vagy párhuzamos világok létezését. Olyan világokét, amik hasonlóak lehetnek a miénkhez, de mégsem ugyanazok.
Mi van, ha léteznek ezek a világok és pont a mennyországról és a pokolról beszélünk?
Egy nagyon merész összehasonlításban az ember kicsit olyan, mint egy számítógép. Egy olyan számítógép, aminek atárolója tartalmazza azt az információt, amit léleknek hívunk.
Ha megsérül egy számítógép, de a tárolója viszonylag ép marad, még mindig vissza lehet menteni róla az információkat. Mi van, ha az ember is így működik és a lélek a „tároló” tartalma ezekbe a világokba kerül át?
Az ember is atomokból épül fel, amik rezegnek, energiával rendelkeznek. Így lehetséges, hogy a lélek is egy hasonló dolog, ami talán egy számunkra ismeretlen módon, képes elutazni más dimenziókba. A mennybe vagy éppenséggel a pokolba?
A halál közeli élményt átélő emberek sokszor számolnak be egy erős fényforrásról, ami szinte magához húzza őket. Míg más esetekben egy nyugodt és békés világról beszélnek, ahol egy csapásra lepereg előttük, életük nagy filmje. Gyerekkortól, egészen a halál pillanatáig, vagy pont visszafele.
Sokan ezt a pillanatot jelölik meg a mennynek vagy magának a pokolnak.
Miért is?
Szerintem, senki sem élné át újra a nem éppen szép tetteit, pillanatait. Amelyekért már lehet megbűnhődött, ám a mély sebek mégis ott maradtak. Ezeknek a sebeknek a feltépése pedig… nos az maga lehet a pokol.
Emellett pedig maga a paradicsom! A szép érzelmek a jó tettek a szép pillanatok, amiket újra, meg újra átélne az ember.
Aztán visszatérés az életbe és az önmagunkkal való szembenézés után valóságos pokol lehet az élet. Vagy maga az éden.
Az emberek egy része nem hisz sem túlvilágban, se Istenben így számukra nem létezik se menny, se pokol. Ironikus, hogy ennek ellenére mégis e két fogalommal tudják leginkább jellemezni pillanatnyi élethelyzetüket vagy az egész életüket.
Mind a menny, mind a pokol sok állapotra használható. Legtöbbször az érzelmekre illetve tetteink és sorsunk által létrejött élethelyzetekre. A purgatórium, pedig maga a lelkiismeret. A tisztítótűz, amiből felemelkedünk, vagy összeomolva visszazuhanunk.
A legtöbb vallás, hasonlóan látja ezt a megmagyarázhatatlan dolgot. Ám van egy, ami ebből a szempontból kicsit kilóg a sorból. Mégpedig a buddhizmus.
E vallás szerint az életben szerzett tapasztalatok számítanak a legfontosabbaknak. Számára nincs pokol és menny ahová az emberek lelke kerül, hanem a halál és a szembesülés után a léleknek lehetősége van arra, hogy új, tiszta lapokkal kezdjen egy következő életben. Esélyt kapjon arra, hogy az előző életekben megszerzett tapasztalatokat hasznosítsa vagy a korábban elkövetett hibákat megoldja, de oly módon, hogy ez alatt sor kerüljön az ok-okozati összefüggéseket.
Vagyis azt, hogy tetteinknek következménye van!
Szerintük az újjászületés és a folytonos tanulás egy örök körforgás, hiszen a világ állandóan változik és megújul. Így mindig esély van a hibázásra, és az új megtanulására.
Valahol azonban itt összekapcsolódik más hitrendszerrel, hiszen e világnézetben az újjászületés az újrakezdés előtt a léleknek önvizsgálatot kell tartani. Ez pedig ugyanaz a folyamat lehet, amit más nézetekben mennynek és pokolnak nevezünk.
Nem régen egy a buddhizmus tanait valló ismerősömmel, érdekes témáról beszélgethettem.
Neki egy csúnya balesetből kifolyólag már volt haláközeli élménye. Ő szerinte a rossz és jótettek újra megélése és megértése, maga volt számára a tisztítótűz.
Mikor visszatért, úgy érezte erősebb lett és mindent másképpen lát. Számára a Föld, maga lett a fizikai mennyország. A lehető legjobb hely, ami csak létezhet.
Kissé mulatságos, hogy korábban pont ő volt az, aki úgy beszélt az életéről, hogy a pokolnál is rosszabb.
Talán ezt az életet a haláltól elválasztó selyemfonalnál is finomabb szál maga a purgatórium.
Talán, amikor az emberek a látják a fényt és lepereg szemük előtt a „nagy film”, akkor Istennek adnak számot tetteikről, miközben szembe néznek önmagukkal.
Ha létezik az a bizonyos odaát, akkor az életüket befejező, ám tudatukat el nem veszítő lelkek a lét alatt megszerzett tapasztalatokat, valóban mennyként és pokolként élhetik meg. Ha itt létezik lelkiismeret, ott miért ne lehetne?!
Ugye mennyire égethet egy rossz tettünk után a lelkiismeret és a bűntudat?!
A mai felfogás szerint a lélek egy nagyon kétségbe vont, sőt nem létező dolog.
A szakik szerint mi csak egy halom hús, zsír, víz és csont vagyunk, ami a hormonok és a kémiai folyamatoknak köszönheti érzelmeit, gondolkodását a lényét és azt a csodát, ami végett ez a hús halom alkot és létrehoz.
Kissé hajmeresztő gondolat nem?
E realista nézet szerint az ember olyan, mintha egy közönséges biorobot volna…
Nem értek egyet ezzel a számomra meglehetősen idegen felfogással. Nem tudom elfogadni azt, hogy az ember csak ennyi és nem több.
Számomra az ember, maga a lélek. A test pedig csak egy porhüvely, ami védelmet ad a lényegének, mely útra kel, ha elérkezett az ideje.
Nem vetem el az újjászületés lehetőségét, így azt sem, hogy amit sokan mennynek vagy pokolnak hiszünk, az a halál pillanatában megjelenő tükör, amibe bele kell néznünk és feldolgozni, elfogadni, megérteni, amit látunk.
A természetből kiindulva nincs olyan, hogy totális megsemmisülés. Hiszen minden, ami eltávozik, annak az anyaga nem vész el. Átalakul, hogy egy új dolog születhessen belőle.
Meglehet, hogy az emberi lét is e szerint a folytonos körforgás szerint működik.
Mert ahogy a nagy lángelme, Albert Einstein mondta
„Az anyag nem vész el, csak átalakul.”
Porkoláb Anna Lilla
Kövess bennünket: Facebook oldalunk
Olvasta már?
- Sünök, angyalok, ártó szellemek - Fény és a sötétség profán képzetekben
- Napi horoszkóp - 2015. január 26.
Címlapon: